Protestáns Tanügyi Szemle, 1943
1943 / 4. szám - Szíjas Pál: Mit kívánjon az egyház a maga gimnáziumaitól
82 Szíján Pál: Mit kívánjon az egyház a maga gimnáziumaitól ? rétével, a nehézségek reális mérlegelésével és a lehetőségek számbavételével. Tehát a tömegek számára neveljünk, de ne tömegembereket, hanem gondolkozó egyéneket, akik a változó viszonyok közt, az élet forgatagában is felismerik az örökkévaló igazságot, a legmagasabb érdeket. Mert az iskola falain kívül már a legtöbb esetben megszűnik a helyes tájékozódás lehetősége, és rendesen pótolhatatlan hiány a közömbösség a nemesebb gondolatok iránt. Odakint a világ többnyire nem az egyéni felelősséget ébresztgeti, hanem sokszor csak az egyéni érvényesülés lehetőségeit kínálgatja. Az életre való nevelés nem külön világnézeti tantárgy, vagy átképző óra, hanem az egyes tantárgyak keretébe illeszkedő, természetes feladat. Magasabbrendű feladat a tananyag gépies átadásánál, de elemi feltétel is. Elemi feltétele a1 tiszta és maradandó érdeklődés felkeltésének, akár a Szentírás bármely részéről van szó, akár egy történelmi személy vagy esemény megvilágításáról és értékeléséről, akár a magyar irodalom alkotásairól. (Kik és miért vélekednek ma erről így, vagy amúgy?) Valaki talán nagy veszedelmet lát abban, hogy a tanároknak eltérő meggyőződésük van a világról, a nemzet és az egyház nagy kérdéseiről, szóval arról az életről, amelyre az ifjúságot nevelniük kell. Ez bizony elég nagy baj. De nem lehet sem ok, sem ürügy arra, hogy még nagyobb bajt csináljunk belőle. Hogy lemondjunk a személyesen átélt igazság közlésének a szabadságáról, az egyéni kezdeményezés lehetőségéről, mindarról, ami igazi érték, vagy legalább is reménység, a mi autonóm iskoláinkban, még mai elesettségünk közepette is, még akkor is, ha talán magunk se tudjuk, hogy mit kezdjünk vele. Valóban elkerülhetetlen a fiatal lelkek*zavara, amikor azt látják, hogy egyik tanáruknak a szavai a másikét verik agyon. Képzeljük el, hogy a VIII. osztályban a történelem tanára tudományos alapossággal ismerteti a kiegyezés korának végzetes mulasztásait, a színmagyar vidékeken terpeszkedő latifundiumokat, a szociális kérdések megoldatlanságát, a tömeges kivándorlást, az első világháborúba való végzetes belekeveredésünket és elbukásunkat, a felgyűlt nemzeti bűnök elkerülhetetlen büntetését. De közvetlenül a történelemóra után b.'jön az irodalom tanára és arról beszél, hogy a régi, szép időket bemocskoló Ady Endre, Szabó Dezső vagy Móricz Zsigmond megbontják a nemzeti egvséget, műveikből hiányzik a művészi szépség és á tiszta erkölcsi felfogás. Efféle ellentmondás ma bizonyára sok iskolában előfordul. De hogyha az a konzervatív gondolkozású magyar-tanár nem tartja magát a világ legokosabb emberének, s nem igényli a maga számára a csalhatatlanság dogmáját, akkor lehetővé fogja tenni, hogy érdeklődőbb, tehetségesebb tanítványai elolvassák a többivel együtt az említett írók egyes műveit is. Lehet, hogy a diákok másképpen fognak vélekedni, miilt a tanár, lehet, hogy,el fognak távolodni á tekintély-érvek hatásköréből, mint ahogy a növekvő csirkék szétszaladnak a kotlóstyúk szárnyai alól. De az egyéni meggyőződést ezzel nem éri sérelem. A diákok pedig megtanulják a tájékozódást irodalmi életünk bozótjában, és a legkülönfélébb nevelői hatások közt is formálhatnak maguknak meggyőződést, életszemléletet, olyat, ami megegyezik történelmünk tanulságaival, amit a magukénak érezhetnek majd az életben, s amelyért tényleg személyes felelősséget vállalhatnak. Súlyosan téved, aki ázt hiszi, hogy a fiatal egyéniségnek ehhez a fokozatos felszabadításához, önállósításához, az életre való legokosabb neveléshez, a tanár részéről hanyag nemtörődömség és felelőtlenség szükséges, amely szabadjára engedi
