Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 6. szám - Hazai irodalom
144 Hazai irodalom. geográfusnak, ha tanít, feltétlenül ismernie kellene az itt lefektetett elveket és leszűrt tapasztalatokat. Bálint Sándor a liturgia és néphit viszonyát tárgyalja, Viski Károly a tőle megszokott világos okfejtéssel tárja elénk a népi és úri műveltség összefüggéseit a tárgyi néprajzban. Ortutay Gyula a népköltészet és műköltészet viszonyát fejtegeti, Keresztury Dezső : „Az új magyar népiesség“ címén értekezik és Kodály Zoltán fejezi be a sort a népzene és műzene viszonyának vizsgálatával s feltárásával. Nehéz a munkája az ismertetőnek, mert a munka minden részét ismernünk kell, a magyar élet, a magyar mult, a magyar becsület követeli ezt. De szeretnénk, ha lelkiismeretvizsgálatnak megfelelően Kodály Zoltán fejtegetéseit átvenné minden magyar, mert ott a magyar zene múltján, kialakulásán keresztül, mint valami fényes tükörben, meglátnánk tévedéseinket, balítéleteinket és balhiedelmeinket. Ezt azért kell tudnunk, mert addig nem lehet javulás és fejlődés, amíg tévedéseinket, botlásainkat nem látjuk be. Budapest. Dr. Horváth Károly. Dancsházy Sándor : Az egyház harca. (Exodus.) Ehhez a könyvhöz katonai nyelv a stílszerű. Tehát : egybekötve vaskos Szolgálati és Gyakorlati Szabályzatot tesz most a hívők asztalára a kiváló debreceni pap, Dancsházy Sándor. Bihar fia, mondja előszavában, s lehetetlen rögtön nagy földijére nem gondolnunk, Pázmányra. Az hirdetett valaha ilyenformán háborút „mind nyelvével, mind szeges írásával“. Az ellenségük közös : a Gonosz. A két kor is sokban azonos : az barokk volt, a mienk neobarokk. Mind a kettőt örökös fegyverzaj tölti be. Legföllebb az a különbség, hogy Dancsházy azokat védi, akiket Pázmány magukat is sátánfajzatnak vallott : református hittestvéreit. A Sátán Dancsházy szótárában nem gyűjtőnév, nem a bűn szimbóluma. Csodálkozva említi, hogyan hallgatott Brunner Emil svájci professzor, mikor megkérdezte tőle, mit tart a személyes Sátánról. Miért? — töpreng a debreceni lelkész. Akár hitt benne a professzor, akár nem, vallotta volna meg őszintén. Dancsházy bezzeg nem titkolja, hogy hiszi. Pontos jellemzést is ad róla. Isten ítéletének végrehajtója ő ; vádolja, gyötri az embert azért, amibe maga sodorta. A bibliát is fölhasználja. Akárhányszor el tudja hitetni, hogy ő, épp ő az Erkölcs őre, az Erény oltalinazója, ő, az ádáz fekete lélek, aki kaján vigyorral várja, hogyan gabalyodik bele kifeszített hálóiba a nyomorult megtévelyedő. Szeges írás ez. Kíméletlenül bélyegzi sorra a Sátán hadseregét. A spiritisztákat tolvajoknak mondja, gyilkosoknak, szociális téren hasznavehetetleneknek, pacifistáknak, nemzeti szempontból megbízhatatlanoknak. A szekták ellen, szerinte, teljes gyógyszer a jó lelkipásztori munka. Magas a felfogása a zsidókérdésben is. A keresztyénség esküdt ellenségét látja bennük, a Sátán legerősebb szervezetét, a hitetlenek vezérnépét; a szigorú szeretet minden eszköze jogos ellenük, bűneik miatt, de : megtérésük érdekében. A pogányok és bálványok ördögi szerepe után beszél az egyházi hadkötelezettségről is, hivatkozva Makkai Sándorra, mert Makkai szerint szintén katonás szellemmel árasztandók tele az evangélium hívei. S még ez csak a bevezető része a nagy összefoglaló tanulmánynak. A továbbiakban sötét színekkel festi meg a békébe lanyhult, pusztuló egyház sorsát. Részletesen ismerteti a harcot magunk, családunk, környezetünk ellen. Seregszemlét tart Isten táborán, rajzolja a vezetőket, nagyon megszívlelendőén a presbitériumot, az egyházi és világi hatalom káros egybegubancolódását, az egyházi egyesületeket, bibliaköröket, az egész korszerű harci fölszerelést, végül, sok gyakorlati példával, magát a háborút, és a küzdelem célját: a lelki szabadságot. Átélt szenvedély, valódi elszántság fűti a könyv minden sorát. A vallás hitelét akarja visszaszerezni. Nagy tudományos apparátussal dolgozik, történelmi kibontakozásában vizsgál minden kérdést, s világtávlatot ad hozzá. Magából Kálvinból sem csinál bálványt, plasztikus pályarajzában. A hazai
