Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 5. szám - Dr. Péter Zoltán: A középiskolai tanulmányokra való rátermettség előzetes megállapításának kérdéséhez
Dr. Péter Zoltán: Középiskolai rátermettség kérdéséhez. 105 Kár lenne ennek a nagyrahivatott nevelési törekvésnek sikerét a szervezésnél akár nemlétező nehézségek akadályozó előtérbe állításával, akár meddő reménykedések előrelátható csalódásával csökkenteni, megterhelni. Nincs miért sokat várnunk az ,,ekzakt“ tehetségvizsgától, de éppen ezért nem is kell erre tenni a hangsúlyt. A tehetségesek kiválogatásának pszichológiai módszerei egészükben a kísérleti lélektan felfogásában gyökereznek. Ez az irányzat a lelki jelenségeket besorolta a természeti jelenségek közé, és épp olyan módszerekkel akarta vizsgálni, mint a természettudományok a maguk tárgyait. Legfőbb törekvése volt a jelenségek mérhetőségének megvalósítása. (Innen az ekzakt szó használata.) A kezdet szép eredményeket hozott, és még szebb reményeket ígért. Weber, Eechner és követőik azt hitték, hogy a pszichofizikai alaptörvény megállapításával sikerült megszerezni a mértéket a lelki és a párhuzamos fizikai, testi tünemények összemérésére. Biztatott a reménység, hogy a meginduló vizsgálódásoknak csak átmenetileg, egyelőre kell a lelki élet perifériáira, az érzékek működési körére szorítkozniuk, de majd beljebb fognak hatolni a mérés eszközeivel, és a lélek minőségét anyagi vonatkozású mértékkel kifejezhetik. Ez a várakozás idők folyamán egyre jobban összezsugorodott. A kijózanodás már Wundt működésében elkövetkezett, akit pedig méltán tartanak a kísérleti lélektan megteremtőjének. Az ő lipcsei laboratóriuma volt az első a mintájára világszerte, kivált Amerikában elszaporodott pszichológiai intézetek között. Wundt kutatásai közben rájött, hogy azok az előfeltevések, amelyek alapján a kísérleti lélektan dolgozott, nem felelnek meg a tényeknek. Ezért három kisegítő törvényt állított fel — hite szerint — a kísérleti álláspont támogatására, de igazában téves kiindulásának megmutatására. A kezdetben nagy eredménynek tartott Weber—Fechner-féle törvényt a későbbi vizsgálódás adatai alapján többször módosították, átfogalmazták, s érvényét még letompított formájában is csak a középerősségű ingerek körére szorították. Ekzaktságot ma már ennek sem tulajdonítanak, mert a vele összemérhetőnek feltételezett két mennyiség : a külső fizikai inger és a belső lelki elváltozás közül csak az előbbinek van mértéke, de a lelki folyamat egyáltalán nem mérhető, nincs számára összehasonlítási alap, nincs mértékegység. A lélek világában mennyiségi összehasonlításokat tenni nem lehet. A magasabb lelki tünemények körében meg sem próbálkoztak ezzel, annyira nyilvánvaló, hogy sem a gondolkozás, sem az erkölcsi cselekvés, sem az érzelemvilág körében nincs mértékegység, amelyet aztán sokszorozni, kivonni és osztani lehetne. így a kísérleti lélektan kutatásainak kiindulása tévesnek bizonyult, nagy várakozásai nem valósultak meg. Az intelligencia-vizsgálatok már ezen a tanulságon indultak tovább. Lemondva a lelki folyamatok közvetlen mérésének ábrándjáról, tisztán lelki alapon kerestek összehasonlítási lehetőségeket az egyéniségek között. Az intelligencia fejlettségi fokának megállapítására külön módszereket vezettek be. Ezeknek az ú. n. ,,test“-eknek az a lényege, hogy bizonyos feladat elé állítják az ú. n. kísérleti személyt, s a feladat megoldásának eredményéből következtetnek aztán bizonyos lelki képességek meglétére és fejlettségére. Sok kísérletezéssel gyakorlati alapon olyan feladatsorokat állítottak össze, amelyekről meghatározták, hogy milyen életkorú gyermeknek kell azokat megoldania. Elsőnek a francia Binet és Simon készítettek ilyen intelligenciakort megállapító ,,test“-sorozatokat. Mérésre való alkalmasságuk azon a feltevésen alapszik, hogy amit egy korosztályhoz tartozó gyermekek 75%-a megold, azt a normális fejlettségűnek meg is kell oldania. Ha nem tudja, az már fejlődési elmaradottságot jelent. A mérték tehát itt is önkényesen van megállapítva, de a legnagyobb baj az egész eljárás előfeltevéseinek át nem gondoltsága. Amidőn ugyanis azt hirdették az intelligenciavizsgálatok kutatói, hogy e feladatokkal nem a gyermek tudását, hanem közvetlenül lelki képességét mérhetik, tehát e célból minden esetben újaknak kell lenniük, másfelől a hitelesítés céljából már eleve igen nagyszámú kísérletet kellett végezniük, tehát közismertek lettek. Az is tévedés, mintha bármily feladattal mást, mint teljesítményt lehetne megállapítani. A teljesítményből visszakövetkeztetni a
