Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 12. szám - Otrokocsi Nagy Gábor: A költői élmény és műalkotás viszonyának szemléltetése a VI. osztályban
Otrokocsi Nagy Gábor: A költői élmény a VI. osztályban 333 A második Szép Ilonka tárgyalására szánt órán az előző órán végzett anyag felújítása után Gyulai Vörösmarty életrajzából olvastam fel a költőnek 1825 augusztus 27-én Zádorhoz (Stettner György nevű barátjához) írt leveléből egy részletet. Mi lehetett Vörösmarty bánatának, „évődő fájdalmának“, s egyáltalán levele kétségbeesett hangjának az oka? Milyen lelki változáson ment át, míg eljutott a Búcsú szelíden elégikus hangjáig? Mi mégis a közös a két megnyilatkozásban? Hogy ez utóbbi kérdésre is feleletet kapjak, be kellett vonnom az összehasonlításba magát a Szép Ilonkát is. Először a műfaji különbség tűnt a tanulók szemébe. De mi a műfaji különbség oka? A felolvasott levélrészlet és a Búcsú hangja közti különbségre való utalással rájöttek a tanulók arra, hogy a Vörösmarty lelkén ütött seb az első és második megnyilatkozás óta is sokat gyógyult. A levélben még : „nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam, mert csontom, velőm, s talán minden hajam szála el van foglalva általa“; a Búcsúban pedig már : „Légy áldottl Isten veled! Nem szerelmet kérek, ó már Vége annak, más dolog vár...“ De mindkét megnyilatkozás személyes még, magáról, a saját szerelméről beszél a költő. A levélben, mely nem a köznek volt szánva, a legközvetlenebbül számol be érzelmeiről, még altkor, mikor teljes erejével tombol benne a szerelmi szenvedély. Éltkor még nem formálódhatott verssé az egész lelket betöltő érzelem. A költőre is sok esetben érvényesek a saját magunkon tapasztalt törvényszerűségek : az első szerelem csupa szemérem, csupa tartózkodás, szégyenkezés idegenek előtt... Talán csak egy-két barátja van az embernek, akinek már ekkor meg tudja vallani érzelmeit. így volt ezzel Vörösmarty is. Am az egészséges lélek saját magából termeli ki a benne keletkezett seb orvosságát. Az érzelem egy idő múlva megszűnik egyedüli úrnak lenni, s helyet kell engednie az értelemnek is. Ez pedig látja a gyötrődés céltalan voltát, vigasztalódásra, feledésre, a nem-lehet- szeretni kedvestől való búcsúzásra int. S ekkor, mikor az ember már félig-meddig legyőzte magát, mikor már gyógyulóban a seb, már lehet beszélnünk fájdalmunkról. Sőt kell is beszélni róla, ekkor már a fájdalom „kibeszélése“ vigasztalódást jelent. Ilyen lelki állapotban írhatta Vörösmarty a Búcsút. De hogyan jutott el a Szép Ilonkáig? 1827 augusztus 28-áról újra fennmaradt egy levele Zádorhoz, s ebben már így emlékszik meg Etelkáról: „Talán látni fogom, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt, akkor egy tekintet' hónapokig elálmodoztatott volna, most meg talán annyira sem vihet, hogy a múltra visszanézvén borzadjak magamtól.“ Mi történt tehát? A költő megvigasztalódott. Belátva szerelmének elsősorban a társadalmi különbségek miatt való reménytelen voltát, feledést keres és talál a munkában. Szerelme, ifjú szívének kivirágzása elhervad, s Etelkából csak emlék lesz, édes-bús, de még gyakran kísértő emlék. Az élményfejlődésnek ebben a harmadik szakában — maga a költő mondta el később — két verssor született meg benne : „Herva- dása liliom-hullás volt: Ártatlanság képe s bánaté“. Kire vagy mire
