Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 12. szám - Bartók Miklós: A szellem kérdése a nevelésben
316 Bartók Miklós: A szellem kérdése a nevelésben módszere is kétirányban más, mint a tehetségvizsgálaté: a szellem nívója nem fejezhető ki pontosan lemért teljesítmények relációkalkulusaival, hanem új értékelési alap kell, ahol a kicsi sokszor nagyot jelent, a nagy pedig semmit, továbbá a tapasztalt részletekből az egész lelkiségre való következtetés nem nélkülözheti az intuíciót, a heurisztikus látásmód érzékét s ennek biztonságát. Vaskövetkezetességgel állítható fel az a tétel, hogy a szellemet vizsgáló maga sem lehet szellemnélküli, mint ahogy vérbeli műszemlélő is csak az lehet, aki a lelke mélyén maga is művész. Nem tagadhatjuk gondolatban sem, hogy mindezekben könnyű rálépnünk az önkényes beállítás és szubjektív ítélkezés ingoványaira. Ennek ellenben kizárólag a feladat nehéz és újszerű mivolta, nem pedig a megoldás lehetetlensége az oka. Minden tudomány valaha intuícióból született, aztán lassan nőtt a tapasztalat, tisztultak a fogalmak elmosódó határvonalai, s a régi sejtelmekből fokozódó világossággal exakt bizonyosság lett. Évezredek kellettek hozzá, amig a bölcselet tapogatódzásai axiómákká értek, a csillagvizsgálat babonás hiedelmei pedig tudománnyá. S akármilyen bizonyossá váltak is valamely tudomány alaptételei, az egyéni látóképesség többletét sohasem nélkülözhetik. Hányszor téved ma is kilenc orvos, míg a tizediknek váratlan ötlete helyes diagnózist ad, pedig valamennyinek ugyanaz az észlelet állt a rendelkezésére. A feltaláló sem tud több képletet vagy alapszabályt, mielőtt felmerült benne valamilyen új eredménynek a gondolata, s mégis kipattan agyából az a szikra, amit mások nem egyszer több alapismerettel hiába csiholtak. A szellemvizsgálat tudományának is állandóan merítenie kell a fejlődés eme két lehetőségéből: egyrészt állandó következetességgel kell törekednie minél bizonyosabb alapelveken keresztül a maga rendszerességére, azaz tudományosságára, másrészt el kell ismernie az egyéni éleslátást olyan metodikai eszközül, melyet még a tudományosaknak elismert cikkelyek sem köthetnek és nem is pótolhatnak. Vagyis tudnia kell, hogy neki is, mint minden szellemtudománynak, életfeltételei közé tartozik a rugalmasság, s mindenféle megmerevedés a halálát jelenti. A szubjektivizmus túlzásaitól megvéd ilyenformán a tudományosság, melynek lazulása abban a percben nyilvánvaló, mihelyt kereteinek túllépésével önmagát rontja le, a dogmatizmustól és a szűkkeblűség- től pedig ama célnak a messzesége, amely csakis az intuíció távcsövein át látható kellő világossággal. Ami az új értékelési alapot illeti, gyakorlatban szem előtt kell tartania azt, hogy minden lelki összefüggésnek kettős arculata van, az egyik formális, a másik tartalmi. Mihelyt valamilyen normatív tudomány közelít a lélektan felé, mintegy mágneses érintésre minden felfedezése, tétele és problémája erre a két világra oszlik. A forma és a matéria kérdései Aristotelesig mennek vissza, Metafizikájának megírása óta az út egyre világosabb, de elágazásai sehol sem váltak annyira járhatókká, mint a lélektannak éppen normáktól szabályozott területein. Nem vitás ma már, hogy például a jellemnek egyrészt
