Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 4. szám - Dr. Ruhmann Jenő: Jutalom és büntetés alkalmazása a nevelésben
Dr. Uuhnwnn Jenő: Jutalom és büntetés a nevelésben. 81 Az igazságtalan jutalom ugyan örömet szerezhet annak, aki részesül benne, azonban a helyett, hogy fokozottabb erőkifejtésre sarkalná, inkább csökkenti buzgalmát, ha tapasztalja, hogy milyen könnyen juthat elismeréshez. A növendékek közösségére, az osztályra, sőt esetleg az egész iskola ifjúságára nézve pedig egyenest kiábrándító és bomlasztó hatású lehet az elfogultságból és részrehajlásból származó igazságtalan jutalmazás. A tanulóknak nemcsak hallaniuk, hanem közvetlenül tapasztalniuk is kell azt az erkölcsi elvet, amelyen az egész iskolai élet nyugszik, hogyt.i. az iskola olyan kis demokratikus közösség, amelyben sem származás, sem a szülők társadalmi vagy anyagi helyzete nem jelent előnyt a tanulóknak, hanem egyedül saját érdemei alapján történik megítélése. Ha azt kell tapasztalnia, hogy a jutalmak osztogatásában nem ez az elv érvényesül, akkor megrendül nevelői és az iskolai élet igazságosságába vetett hite. A jutalmazásban megnyilvánuló igazságtalanság romboló hatású lehet az ifjúság erkölcsi felfogására. Mint a jutalmazásban, úgy a büntetésben is az igazság elvének kell érvényesülnie. A büntetésnek, mint az igazságszolgáltatásban, úgy az iskolai életben is kettős célja van : a hibát elkövető tanuló megjavítása s az iskolai rend és fegyelem biztosítása. Javító hatása azonban csak akkor van, ha a bűnös belátja, hogy méltán érte a büntetés, s ha ez a megbánás érzését ébreszti benne. A megbánás s az azt követő megjavulás tehát az a fontos erkölcsi hatás, amit elő kell idéznie a büntetésnek. E nélkül legfeljebb az az értéke van, hogy félelmet kelt a bűnösben, s visszatartja újabb bűn elkövetésétől. Ez azonban nem erkölcsi hatás. A javításon kívül az a célja az iskolai büntetésnek, hogy érvényt szerezzen annak az erkölcsi elvnek, amely azt kívánja, hogy bűn ne maradjon megtorlatlanul, kihágás büntetlenül. A büntetés nemcsak az erkölcsi elv érvényesülését biztosítja, hanem az iskolai rendet és fegyelmet is. Aki nemcsak elméletből, hanem gyakorlatból és tapasztalatból is ismeri a nevelés munkáját, az nagyon jól tudja, hogy büntetés alkalmazása nélkül nem lehet rendet tartani a tanulóifjúság közt. Hossz azonban az a fegyelmező eljárás, amely csupán büntető eszközök igénybevételén nyugszik, mert a nevelésben s így a fegyelmezésben is a büntetés csak ultima ratio lehet, mindig csak eszköz, sohasem cél. A büntetés kiszabásában épúgy, vagy még inkább, mint a jutalmazásban, pártatlan igazságnak kell érvényesülnie, mert különben szó sem lehet erkölcsi hatásáról. A nevelőnek, mikor büntetést szab ki, ugyanazt az erkölcsi komolyságot kell tanúsítania, ugyanazt az erkölcsi felelősséget éreznie, s ugyanazt az elfogulatlanságot érvényesítenie, mint a bírónak ítélethozatal alkalmával. Amint a bírót csak a törvény és saját lelkiismerete irányíthatja ítélkezésében, úgy a nevelőt is csak az igázság' szelleme és saját lelkiismerete vezetheti akkor, amikor büntetést kell kiszabnia. A bíró és a nevelő ítélkezésében azonban alapvető különbség is van. A bírónak elsősorban
