Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 4. szám - Dr. Ruhmann Jenő: Jutalom és büntetés alkalmazása a nevelésben
80 Dr. Ruhmann Jenő: Jutalom és büntetés a nevelésben. érdekében olyan eszközöket is kell használnunk, amelyek eszményi szempontból talán nem mindig helyesek, de a gyakorlati s egyben erkölcsi cél elérése végett mégsem mellőzhetők. A nevelés elsősorban gyakorlati feladat és tevékenység, s bár elvi alapon kell nyugodnia, elméleti követelmények nem téríthetik el rendeltetésétől, mely a gondjaira bízott ifjú erkölcsi, értelmi és akarati erejének kifejlesztését, tehát nem elméleti, hanem gyakorlati célnak az elérését teszi feladatává. A nevelés céljának elérésében két fontos segédeszköz áll a nevelő rendelkezésére : a jutalom és a büntetés. Mind a kettő csak járulékos eszköze a nevelésnek, de mégis nélkülözhetetlenek. Voltak ugyan s ma is vannak elméleti pedagógusok, akik károsnak tartják a jutalmazást és a büntetést, mert az ő felfogásuk szerint, ha a nevelés eléri eredményét, ezzel egyszersmind a legértékesebb jutalomban is részesíti azt, akire a nevelés irányult, úgyhogy a jutalmazás csak csökkenti a nevelés erkölcsi hatását, másrészt a nevelés eredménytelensége már önmagában olyan nagy büntetés arra nézve, akin nem fogott, hogy azt más eszközökkel is fokozni céltalan és értelmetlen. A növendéknek a jutalom reménye és a büntetéstől való félelem nélkül kell követnie nevelője intelmeit. Tudjuk, hogy Rousseau is ezt az elvet vallotta, a múlt században pedig Herbert Spencer helyezkedett erre az álláspontra. Ez a felfogás azonban egészen az elmélet világában mozog s nincs kapcsolatban a való élettel. Hát vájjon a felnőtteknél, akik sokkal inkább irányítják kiforrott világnézet és érett felfogás alapján cselekedeteiket, mint a még nevelésre szoruló gyermekek, nem alkalmazzák-e a jutalmat és büntetést egyaránt? Elvárható-e a gyermektől és ifjútól, hogy éppen csak őnála érvényesüljön az az emelkedett erkölcsi felfogás, amely nem érvényesül a felnőtteknél? Bizonyára nem, s aki nemcsak elméleti elgondolás, hanem gyakorlati ember- és világismeret alapján jelöli meg a nevelés- célját, az nem mellőzheti nevelő-eljárásában sem a jutalmazást, sem a büntetést. Ha tehát elfogadjuk e két eszköz alkalmazásának szükségét, próbáljuk megállapítani azokat az elveket, dmelyek alapján használnunk kell őket nevelőmunkánkban. Mind a jutalmazásnak, mind a büntetésnek erkölcsi hatást kell elérnie, mert ezért alkalmazzuk, s hatással kell lennie a megjutalmazott vagy megbüntetett egész lelki életére. Vizsgáljuk tehát először is erkölcsi, azután lélektani szempontból a jutalmazás és büntetés kérdését, végül pedig állapítsuk meg alkalmazásuknak gyakorlati módját s mértékét. A jutalmazásnak és a büntetésnek akkor van meg az erkölcsi hatása, ha nemcsak az, aki alkalmazza, tehát a nevelő, hanem az is, aki részesül benne, tehát a növendék, s az a közösség is, amely előtt történt a jutalmazás vagy büntetés, igazságosnak ismeri el. Ezért csak akkor van nevelő-értékük, ha igazság érvényesül alkalmazásukban. Ha az igazság helyett elfogultság vagy részrehajlás nyilatkozik meg a nevelő részéről a jutalmazásban, vagy büntetésben, akkor nemcsak hogy nem éri el célját, hanem egyenest káros a hatása.
