Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 1. szám - Dr. Horváth Károly: Népünk jelleme és földrajzoktatásunk
!LSLL«fl!K'& D r. Horváth Károly: Népünk jelleme és földrajzoktatásunk. 13 lázongás, türelmetlenség — rossz sorsuk végzetszerűsége ellen érthető. Nemcsak valláserkölcsi, hanem szociális szempontok is azt parancsolják, hogy megértést kell tanúsítani velük szemben. Sok munkaadó, birtokos ugyan, aki csak felülről nézi, mások bemondása alapján kezeli a népet, azt tartja, hogy nem lehet szépen bánni velük, nem lehet megszeretni a munkást, mert a legtöbbször méltatlan erre. Nagyon szomorú lenne ez, ha átlagban igaz volna. Hamis szemüvegen nézik ezek a jó emberek, akik ilyen határozottan elítélik a népet. Nincs mindig igazuk, azt mondván, hogy a nép maga az oka nyomorának is, mert megbízhatatlan, nem tud beosztani, csal, lop, ahol csak tud. A másik iszik, mulat, kártyázik, pedig otthon beteg a gyermeke. Azután lusta, háládatlan stb. Milyen torzító ez a tükör, mert a haragos, gyűlölködő ember nem lehet jó bíró. A magyar klíma nyáron rettentő gyors, erős ütemű munkamenetre kényszeríti a magyar embert, mert kipereg másként a szem. De télen azután elmélkedhetik az idő múlásáról, nincs dolga olyan gyorsított menetben, mint nyáron. Ezért látszik télen lustának a mi emberünk. De hiába, a klímát nem tudjuk megváltoztatni, a magyar paraszt évről-évre kénytelen hozzá alkalmazkodni, ha kenyeret akar látni. Ne ítéljünk a külsőségekből. Nem elég a külsőségeket keresni csak, amikor a jellemet, a jellegzetesét óhajtják megtalálni. A lelket keressük mi is, és lélekkel járassuk át tanulmányainkat. A külsőségek a legtöbbször csak elmúlt korszakok színes maradványai. Asszonyaink pl. igen sok alkalommal matyó kabátkában járnak, kalotaszegi ruhákat öltenek magukra ; de vájjon ez a népi színezet változtat-e a gondolkozásukon? Ezek a jelenségek nem utalnak a jellemre, a lélek jellegzetes világára. Nem a nép benső értékeinek felszívása ez, hanem csak külső érdekességeinek átkölcsönzése. A nép maga is érzi ezt, azért bizalmatlan lesz és számítóvá válik. Az idei, Kassán tartott dalosünnepélyen történt -— amint azt Dobossy László felvidéki író és tanár kartársunk hűen megírta — a közönség zajosan megtapsolta a színes viseletű paraszt énekeseket. Ám ezek, miután mindenki megcsodálta őket, szállásukra tértek, levetették cifra kötényeiket, szép mellényeiket, lobogó gatyáikat és egyszerű paraszti feketében — mely nem különböztette meg őket senkitől, és amelyet nem is bámult meg senki — mentek ki az állomásra, bőröndben vivén népviseletüket, mint a színészek. A nép érzi, hogy a társadalmi fejlődés nagy egységek kialakulása felé vezet, ezért nem különbözni, hanem hasonlítani akar. A magyar baj éppen az, hogy nincs mihez hasonulnia. A vidékiesség elszigetelni akarja, ő azonban nem akar elszigetelődni. Vissza akarja szorítani olyan életformába, amelyből kinőtt már, ő azonban nem akar és nem is tud visszafejlődni. A vidékiesség kihangsúlyozása csak akkor indokolt, ha az a nép öntudatát növeli, de mindenképpen hiba, ha öntudatosítás helyett inkább csak a felsőbb rétegek és a városiak, meg az idegenek szórakoztatását szolgálja.
