Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 1. szám - Dr. Horváth Károly: Népünk jelleme és földrajzoktatásunk
14 Dr. Horváth Károly: Népünk jelleme és földrajzoktatásunk. Be kell kapcsolnunk a vidéket, a népet a nemzet alkotó szellemi életébe. A nép is része legyen a nemzet-testnek, a népet viszont nemzetté a műveltség teszi. A nemzet ereje a közösségébe tartozó egyének öntudatától függ. A nemzet egyéneiben öntudatosított nép. Kis népnek, amilyen a magyar is, kétszeresen kell arra törekednie, hogy nagy nemzetté erősödjék, ha nem is számban, de lélekben. Fennmaradását, továbbfejlődését és hódítását elsősorban szelleme, műveltsége, erkölcse és jelleme teszi megokolttá és eredményessé. Azonban ezeket a tényezőket — tehát az öntudatot, szellemet, műveltséget, erkölcsöt is jellemet, amit egyszóval a nemzet belső erejének nevezhetünk, csak alulról, folytonos tanulással és önképző munkával lehet kialakítai i. Az alulról jövő erők felhasználása és értékesítése módot adna arra, hogy a nép maga alakítsa ki nemzeti öntudatát. Az alulról buzgó források nemcsak meg1 isztítanák és új színekkel gazdagítanák szellemi életünket, hanem öntudatosító hatásukat is megsokszorozná. Népünknek van érzéke a műveltség és a szellemi alkotó munka iránt, csak a módját kell megtel 1 i annak, hogy a mélyben szuny- nyadó erők felszh re jussanak. Kell. hogy népünknek minden tagját áthassa nemzeti küldetésül k tudata, máskülönben a felülről szétáradó szóvirágok eredménytelenek maradnak. A mi földrajzi helyzetünk annyira sorstól rendelt (a nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely!), hivatásunk annyira nagyszerű, hogy ha azt megismeri a nép, önként, lelkesen és önfeláldozóan fogja védeni hazáját, ha kell, még több hő: iességgel, mint eddig tette, mert nemzeti öntudattal és a nagy cél érdekében áldoz. Már Fáy András ízt írta : „Azt hiszik némelyek, hogy a falusi magányban és a fővárostól való hosszas távollétben, az emberektől távol elvadul, elfajzik az ember. Elveszti lelki erejét, robbanó tulajdonságát, mint a puskapor, és lelki tehetségei elzsibbadnak, mint hosszas vesztegülésben a tagok.“ Erre rácáfolt Vörösmarty, Tompa, Arany és a többiek, akik mind vidéken fejtették ki nemzetátalakító és lelkesítő működésüket, hogy magáról Fáy Andrásról, Deák Ferencről és még annyi sok jelesünkről ne is beszéljünk. Pár évtizede egyesek boldogan örültek a felszín elmagyarosodá- sának, és nem vették észre a magyar nyelvnek, a magyar léleknek a sorvadását. Melegházi növény volt valójában a magyar kultúra, mert a városok közönségét tekintette csak, és a nemzet nagy tömegéhez, a néphez vajmi kevés köze volt. A boldog, jó pestiek szinte lenézték a vidéken lakókat, pedig csak akkor egészséges a fejlődés, ha az a népből buzog fel önkény nélkül és természetesen, ha a nemzet fájának gyökerei nem vékony rétegű hordalékba kapaszkodnak, hanem a népi élet mélyéből szívják az éltető nedveket. Éppen e miatt az iskolának sem elég, ha csak hivatalos alkalmakkor foglalkozik a magyar néppel. Nem elég, ha csak a honismeret, a szülőföldi ismertetése kapcsán mutatjuk be népünket, annak családi és társadalmi életét, mindennapi és ünnepi munkáját, örömét,
