Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 7. szám - Barcs László: A rajz a Részletes Utasításokban
182 Barcs László : A rajz a Részletes Utasításokban. az építészet területén teljesen eredeti, a régi klasszikus megoldásokkal is szakító alapokat teremtett, és ma már szinte korlátlan lehetőségeket nyújt. Ez a rendkívüli fejlődés nem maradhatott hatás nélkül a szobrászatra, de a festészetre sem. E változásokat nekünk művészeti nevelőknek figyelemmel kell kísérni épúgy, mint a művészet tudósainak, akik az új jeleket meglátva rendszerbe foglalják a kor esztétikai törekvéseit. A mi hivatásunk a tartalmi értékelésen kívül, a külső kifejezések (forma, vonal, szín) keresése azzal a céllal, hogy miképpen és milyen mértékben ismertessük, majd használjuk föl azt a. múltban gyökerező tanításunkban. E kérdés megvilágításánál hivatkozom Mitrovics Gyula egyik előadásának néhány értékes mondatára, mely ugyan a nevelés egyetemes kérdéseit öleli fel, de amelyeket tárgyunkkal kapcsolatban is meggyőzően alkalmazhatunk. „A nevelőnek arra az álláspontra kell helyezkednie, hogy a múlt minden értékes hagyományát átplántálja utódainak leikébe. De nézzen szembe az új kultúrértékekkel is. Találjon szempontokat ezen értékek kiválogatásához. Erre a válogatásra azért van szükség, hogy a növendék szellemét abba az irányba nevelje, amelyre az ifjú léleknek a továbbfejlődéséhez szüksége van.“ Sokat mond e néhány sor arra nézve, hogy mi a teendőnk a múlt hagyománya és a jelen művészetének kérdései között. Higygyünk mélységesen a régi magyar mesterektől kapott művészi értékekben és azoknak tanításában. Ezt a hitet ültessük át tanítványaink leikébe és meggyőződésébe. Ugyanakkor ne zárkózzunk el az új törekvések ismertetésétől és nevelő célzatú felhasználásától sem, mert a tanulók ismerni akarják a művészetben jelentkező „új szép“ problémáját, mellyel az életben napról-napra találkoznak. Tőlünk, mint legilletékesebbektől várják azt a döntő szót, melyről az iskolán kívül oly ellentétes véleményeket hallanak. E kérdésekben azonban biztos kézzel vezetni csak az tud, aki maga is komoly ismerője a fejlődő művészetnek. A rajztanárnak tehát lépést kell tartani ezzel — legalább elméleti vonatkozásban —, mert irányító véleményre csak így tehet szert. Tartózkodjunk az egyéni bírálat túlzásaitól. Erre nézve útmutatónk lehet a művészet múltja, illetve kifejezési módjainak története. Nincs olyan stílus, vagy művészeti kor, amely az „örök jó“ mellett értéktelent is ne termelt volna. Így volt ez a múltban és így van a jelenben is. Aminthogy nem lehetett pl. a renaissance korban sem minden alkotás művészi értékű csak azért, mert a renaissance jegyében készült, ugyanígy a jelenben sem lehet minden festmény jó, mert különbözik a régitől, vagy rossz, mert bizonyos vonatkozásban rokonságot tart vele. Ebben a csak látszólagos zavarban egy szempont biztosan eligazít bennünket a helyes úton, ez pedig az állandó értéknek, az örök jónak és szépnek keresése. Irányítsuk a tanulók figyelmét a színeken, formákon át- sugárzó lélekre, mely művészi értékké magasztosítja a jelentéktelennek látszó munkát is. így tudhatjuk kiépíteni a középiskolák ifjúságának elfogulatlan és mindig csak az értéket kereső művészeti kritikáját, de ilyen neveléssel szolgáljuk a magyar művészet
