Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 7. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. 183 életérdekeit is, mely a nemzet számára felbecsülhetetlen jelentőséggel bír. Félév- és évzáró feladatok a szabadkézi és a vetületi rajzból. Célját a rajzórák összegező eredményének bemutatásában kereshetjük. „A feladatot az osztály jellegzetes tanulmányi köréből válasszuk, az alapfeladatok közül ügy, hogy a szerényebb tudású tanulók is megoldhassák.“ A reá fordítható idő félévenként 2—2 óra. A félévi, illetve egészévi munkának ezt a zárófeladatát inkább formai, mint tartalmi megoldásnak tekintem. Lényegbevágó szerepet sem a tanulmányi eredmény megállapításánál, sem pedig az osztályozásnál nem tölthet be, mert a tanár és tanítvány munkájáról csak a feladatok összessége tanúskodhat. A rajz feladatcsoportjainak csupán a lényegre mutató áttekintéséből is megismerhettük a Részletes Utasítás gazdag anyagát, továbbá a művészeti és gyakorlati jellegű célkitűzéseit. Ugyanakkor azonban megállapíthatjuk azt, hogy ez az egységes tanítási terv, mely nyolc osztályra van előirányozva, a fele utón megszakad, így a rajz mint rendkívüli tárgy, az V. osztálytól kezdve életképtelen. A tantervi változások következtében tárgyunk tanítási eredménye ma még csak átmeneti képet nyújthat. A közeljövő igazolni fogja e téren mutatkozó aggodalmainkat. Ha a művészeti nevelés teljes megalapozását így nem is tudjuk elérni, arra kell törekednünk, hogy a kivitelező munka elvégzésén túlmenően belelopjuk az ifjúság leikébe a művészet iránti érdeklődést és szeretetet. Hivatásunk legszebb részét ezzel teljesítettük. Bízzunk abban, hoov a békésebb, építő jövő biztosítani fogja ifjúságunk műyéSzÍ£ip$léH.éhez a jelennél kívánatosabb feltételeket. /fér Debrecen. / <£ßarcs László. MEGJEGYZÉSEK K 3 Daloló diákok a magyar óraí£ 2' ' (Gondolatok Vikár Sándornak, a Protestáns Tanügyi Szemle májusi számában megjelent ,,Középiskoláink énektanításáról“ c. cikkével kapcsolatban.) Örömmel olvastam Vikár Sándor írását, amely elsőrendű követelményként állítja fel új, teljesen a magyar népdalon felépülő énektankönyv kiadását. Gondolom, bátran közéjük lehetne iktatni XVII—XVIIII. századi diákdalokat is. Ha iskoláinkban az énekoktatást a Vikár, illetve minden tiszta látású magyar ember kívánta módon rendeznék át, akkor ez a ma vérszegény, el- esenevészedett tantárgy igazán léleküdítő, kedélynevelő hatással volna minden tanulóra egyaránt. S ami ugyancsak lényeges : nem csupán statisztálna az iskolában, mint ma, hanem — hiszen a magyar népdallal, népi zenével foglalkozás a magyarságtudomány egyik ága — hatalmas lépéssel egyenesen a magyar nyelv és irodalom testvértantárgyává, kiegészítőjévé válnék. így aztán segíteni lehetne Vikár Sándor másik panaszán is, t. i., hogy az énekórán tanított „tandalok“ ma csak a tanteremben, csak az énekórán élnek. A dal a magyar nyelvtanításnak — különösen az alsó osztályokban volna erre alkalom — hatalmas segítőtársul szolgálhatna. Örvendetes, hogy — kissé bátortalanul ugyan —, de már hivatalosan is kezdik beiktatni a dalo2*
