Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 2. szám - Nagy Miklós: Csendes beszélgetés
Nagy Miklós : Csendes beszélgetés. (>z> számára is. Érdemes volna érte egy kéthetes kongresszuson tépelődni. Semmiesetre sem úgy, hogy a tanári pályától szinte erőszakosan visszariasztjuk az arra alkalmas elemeket. A tanárhiány jelei már ma is kezdenek mutatkozni. Érettségizett ifjaink közül nagyon kevesen mennek tanári pályára, s ha mennek, inkább a gyenge közepesek közül. Nem is csuda, ha kevesen akarnak éhbérekért az intelligencia páriái lenni ! Hát még ha ennek a szerencsétlen pénzügyi politikának a korszellem is szövetségesévé lesz ! Ahogy már is az ! A nyáron voltam Németországban. Ott említette egy német gimnázium igazgatója azt az érdekes jelenséget, hogy Németországban ma minden érettségizett fiú pilóta, de legalább is katonatiszt akar lenni ; végső szükség esetén választják a mérnöki pályát is, de tanárnak ezer közül sem jelentkezik egy 1 Videant consules : mi is ide fogunk jutni, ha idejében nem gondoskodunk hatékony ellenszerekről. A tanárság színvonalának süllyedése után feltétlen bizonyossággal bekövetkezik az iskolák, a nevelés, s ezzel együtt a nemzeti műveltség, a nemzet értékének a csökkenése is. Különös gonddal kell nekünk, reformátusoknak, arra ügyelni, hogy a református tanár exisztenciájától ne riasszunk vissza senkit. Én csak nagy szomorúsággal érzem, hogy a református tanári státusból sokan, nagyon sokan vágynak át az állami státusba. A református egyház keblén táplált tanáremberek munkájuk legértékesebb részét is szívesen felajánlgatják az állam részére. Meg is lehet érteni őket, hiszen a református tanár kezd valóban másodrendű tanár lenni az államiak mögött, sőt harmadrendű, ha a szerzetes-tanárokat is számításba vesszük. Bár van egy kis egyéni íze, megemlítem, mert idetartozik, hogy bennünket, a szeghalmi református Péter Andrásgimnáziumtanárait, református tanárkollégáink maguknál alacsonyabbrendű tanároknak szeretnének tartani, mert nem kapunk államsegélyt ! Holott... én is beleeshetnék abba a hibába, amit másokban meglátok. Gondoskodnunk kellene tehát arról, hogy egyrészt ezt az alacsonyabbrendűségi érzést kiirtsuk magunkból, másrészt, hogy valóban legyen minden vonatkozásban olyan helyzete a református tanárnak, mint a nem-reformátusnak. Igaz : ez elsőrenden anyagi kérdés. De ezzel nem szabad napirendre térni fölötte, mert következményeiben már jelentős lelki kérdésünk ez. Vájjon mit gondolnak az illetékesek, hogy ha eszményi titkos szavazással megkérdeznék a presbitériumokat és tanárokat is, hogy államosítsák-e a gondjaikra bízott iskolákat, hány református iskolánk maradna meg? Erre azonban nem elég azt mondani, hogy : elég szomorú ez, hanem meg kell keresni a baj okát, és segíteni kell rajta. Még veszélyesebb tünet az, hogy iskoláinkat is szeretnék másodrendű iskolákká minősíteni. Bizonyos is, hogy az oktatás technikai részében nem tudnánk versenyezni a bővebb anyagi forrásokkal rendelkező állami iskolákkal. Csak az a baj, hogy éppen ebben akarunk versenyezni. Már a mi szemünkben is csak az a fontos, hogy van-e 2
