Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 2. szám - Nagy Miklós: Csendes beszélgetés
61 Nagy Miklós : Csendes beszélgetés. amikor látom, hogy mennyire megízetlenült a só a tanári munkában. Észre kellene azt is vennünk, hogy az eláltalánosodó tanári idegességnek, kedvetlenségnek, fásultságnak nemcsak külső, hanem belső okai is vannak. Nemcsak a felburjánzó bürokratizmusban, nemcsak a méltatlanul alacsony fizetésekben van a hiba, hanem a tanári lélek legmélyén van a legsúlyosabb hiba. Gazdátlannak, pásztornélküli nyájnak, iránytű nélkül eltévedt hajósoknak, groteszk Sisiphusoknak érezzük magunkat, akik hivatást kerestünk, és hivatalt kaptunk helyette. Űgy-e hányszor halljuk azt is emlegetni, hogy a jó iskola a jó tanár? És vájjon kicsoda, hol és mikor próbál valamit tenni a jó tanár kitermelése vagy megőrzése érdekében? Bizonyára a jó református iskola is a jó református tanár ! Hát történik valami gondoskodás arról, hogy a református iskolák számára jó református tanárok álljanak rendelkezésre? És ha már vannak, igyekszünk-e őket istápolni, tökéletesíteni, vagy talán hagyjuk őket elkallódni, elposványosodni, menekülni? Nem szabad magunkat áltatni. Bizony a tanárság szakképzettségében, didaktikai készségében, általános műveltségében, lelkesedésében és munkaszeretetében vannak hibák és fogyatékosságok. De a református tanárból még ezeken felül hiányzik az evangéliumi lélek is. Ezért azonban nem a református tanár a hibás, hanem azok, akik nem ismertetik ezt meg vele. És megváltozott a lélek a diákban is. Nem a szokásos kifogásokra gondolok : hogy a diák nem szereti a latint, máséról írja le a házi dolgozatot, puskázik, kigúnyolja a tanárt, leányok után szaladgál, megissza a bort, zálogházba viszi az óráját; hiszen ezek alapjukban véve ártatlan és örök diákdolgok, de gondolok arra a sajátos lelki átalakulásra, amelyet a mai kor diákján minden látó szemű tanár észre tud venni, s amely jóval több annál a természetes ellentétből fakadó meg nem értésnél, amely a két egymásután következő generációt, apát és fiút, tanárt és tanítványt, mindig el szokott választani és ellentétbe szokott állítani. Bevallom, hogy nem tudom ezt az érzésemet pontosan megfogalmazott mondatokba önteni. Nem tudom, hogy mi a baj, de érzem, hogy baj van. A változás jeleit elszórt tüneteken kívül főképpen a felénk tekintő diákszemekből veszem észre. Ha igaz az, hogy egy csepp vízben benne van a tenger minden titka, akkor elég lesz példaképpen egy jellemző tünetet megemlíteni, amiből valóban sok mindenre lehet következtetni a diákban és a diákon kívül. Gondoljuk csak át minden következményével együtt azt a szomorú tapasztalatunkat, hogy a diákok (sőt úgy hallom, hogy még a diákleányok is) lopnak. Mi minden jár ezzel együtt, mi minden van ennek a hátterében ? ! Hiába mondjuk, hogy nem a diák a főbűnös, s hogy ezen az iskola nem tud magára hagyatva segíteni, a tény igaz : a diákok lelke megváltozott ! . Hogy lehetne ezeken segíteni? Életkérdés ez nemcsak az iskola, nemcsak az egyház, hanem a nemzet és az egész magyar jövendő
