Protestáns Tanügyi Szemle, 1939

1939 / 2. szám - Nagy Miklós: Csendes beszélgetés

Nagy Miklós : Csendes beszélgetés.

fi.i

alkotmány életképes, amely élő organizmus, tehát megvannak benne a változás, a fejlődés, a tökéletesedés lehetőségei. Tehát itt is az elvek és a módszer tisztázására lenne szükségünk. Mégpedig sürgősen, amíg el nem rohan fejünk felett az idő sodró árja. Sürgős intézkedésre pedig sem bizottságosdi, sem tanulmányosdi útján célt nem fogunk érni. Csak egy komoly ankétben lehet reménységünk.

Ha aztán meg lehetne állapodni abban, hogy igenis mindenekfelett szükség van a református középiskolákra, s ha neki tudnók indítani a szükséges új utakon iskoláink szekerét, akkor végre már egyszer komolyan hozzá lehetne látni a külön református tanterv megszerkesztésének. Hiszen ehhez törvényadta jogunk van ! Azt meg ne mondja senki, hogy lehetőségünk nincs rá. Mert a reformtörekvések bíráígatásában is olyanok lettünk már, mint a tormába esett féreg : folyton hangoztatjuk, hogy a tantárgyak és óraszámok tologatásával semmire sem mehetünk, és mégis mindig tantárgyak és óraszámok tologatásában keressük az orvosságot. Pedig ha jobban a mélyére nézünk a dolgoknak, nem a latin, a német, a mennyiségtan, a testnevelés vagy a gyorsírás tananyagának, vagy heti óraszámának kevés, vagy sok voltában rejlik a hiba. Bár ott rejtenék ! Hiszen akkor könnyű volna segíteni. Komolyabb és súlyosabb bajok vannak a mi nevelésünk területén. Olyan bajok, amelyekről nem szeretünk, vagy nem akarunk beszélni. Pedig beszélni kell ezekről, ha segíteni akarunk.

Hagyjunk már egyszer békét a holt matériának, legyünk következetesek és lássuk be, hogy a lélek romlott meg iskoláinkban. Megromlott magának az iskolának a lelke, de megromlott a tanároké és a diákoké is. Új lélek kell, és akkor majd könnyen el fogunk bánni a tananyaggal, meg a heti óraszámmal.

A magyar iskolarendszernek az a baja, hogy nem a magyar élet szükségleteinek talajából nőtt ki, s ezért nem is elégítheti ki az igazi magyar nemzeti élet szükségleteit. A mi iskoláink idegen, főleg germán, lélek vetületei a magyar ugaron, s ezért kihalt belőlük a hivatástudat. Nemcsak azok látják így, akik minden bűnt szeretnek rákenni az iskolákra, hanem maguk az iskolák is kezdik így érezni. A református iskolákból is kiveszett a hivatástudat! Mert ezek meg a református egyházi élet szükségleteit nem elégítik ki. Mi meg akarvaakaratlan az állami iskolákat majmoljuk, és idegen célokra beállítva, természetesen nem tudjuk sajátos rendeltetésünket betölteni. Vájjon hogy szabadulhatunk meg ebből a veszedelmes dilemmából? És van-e belőle egyáltalán szabadulás? De ha nincs, — akkor a mi létünk máris csak fikció.

Megromlott azonban a magyar református tanárságban is a lélek. Szeretném, ha minden olvasóm elhinné nekem, hogy szeretem a magyar középiskolát és a magyar középiskolai tanárt. Kora gyermekségemtől kezdve vágytam erre a pályára, és minden keserűség ellenére sem bántam meg választásomat. Szeretem az iskolát és a tanárt minden hibájával és fogyatékosságával. És sírni tudnék,