Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 2. szám - Szele Miklós: A nevelő tekintély az Ige fényében
* 58 Szele Miklós : A nevelő tekintély az Ige fényében. miához, az öntörvényadástól Isten törvényadásához, az emberi bölcseségtől Isten Igéjéhez visszatérünk, ha — sans phrase — megtérünk, és hiszünk az Evangéliumnak (Márk 1, 15). Ha belátjuk, hogy a mai válság egyik okozója éppen az egyéni öncélúság gondolatára, a túlságos egyéniségkultuszra épített modern pedagógia volt. Ehhez a túlkinevelt, túlfejlesztett „egyéniségéhez is szól az Ige : „ezt mondod : gazdag vagyok, meggazdagodtam és semmire nincs szükségem, és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen“ (Jel. 3, 17). Ha végleg elfordulunk a marxizmus bomlasztó szellemétől, mely a legteljesebb hitetlenséggel párosulva, a francia forradalom mesterséges, természetellenes „egyenlőség“ és „szabadság“ jelszavait hangoztatva kitermelte „minden idők legdurvább és leggonoszabb pedagógiai aberrációját, az olyan iskolát, mely a gyermek abszolút szabadságának követelését írta zászlójára“ (N. Balcä, i. m. 85). Ha felismerjük, hogy a nevelés célja nem az, hogy az embert a közösségből kiszakítsa s mint magános, talán fénylő üstököst a semmiségbe elröpítse, hanem az, hogy őt az ő exisztenciáját itt a földön hordozó és védő közösségekhez kapcsolja, az Isten „teremtési rendjeibe“ szervesen beiktassa, legfőképpen az ő üdvössége Istenével való közösségbe eljutni segítse. Ha azt akarjuk, hogy (mint államférfiaink is folyton hangoztatják) szigorú rend, fegyelem, katonás szellem, összetartás és közösségi érzés legyen nemzetünkben, akkor ezek megvalósítását a családban, az elemi és a középiskolában kell megkezdenünk. De ide csak akkor jutunk el, ha a szolgálat nagy krisztusi elvét jobban megértjük, mert minden kohézió és tekintély csak ebből nőhet ki. Ha az apa és anya csöndes, önmegtagadó szolgálatát a családban nem nézi le a társadalom csak azért, mert az zajtalan, mindennap előlkezdődik és kiállítható eredménye nincs, hanem Lutherrel olyan istentiszteletnek tartja, mint egy 32 papos püspöki nagymise. És ha a tanárt, tanítót majd nemcsak egyéni értékei, hanem a köznek tett szolgálata alapján is fogjuk értékelni. Mert Isten is így értékel. Az ő Igében kijelentett világrendje szerint a szolgálattevő élet beépíti magát más életek sorozatába és így is örökkévalóvá lesz. Az evangélium nagy paradoxonait halljuk : másokat megtart, magát nem tarthatja meg (Márk 15, 31). Ha a földbe esett mag el nem hal, egymaga marad ; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem (János 12, 24). Aki megtartja az ő életét, elveszti azt ; aki pedig elveszti életét énérettem, megtalálja azt (Máté 16, 25). Azért hát nevelésünk arra törekedjék, hogy ne legyenek gyermekeink olyanok, akik „szeretik a maguk életét e világon“ (Ján. 12,25). Ne neveljük őket öncélúságra, „énlelkűségre“ (E. Nieden), mert akkor semmi közösségi kötelék föltétien érvényét magukra nézve elismerni nem fogják. Ne neveljünk belőlük szomorú magánosokat, kishitű önzőket, „csak a maguk hasznát keresőket“ (1. Kor. 13, 5), individualista „Schöngeist“-okat, önbálványozókat és világgyűlölőket, tekintélyt nem ismerő szalonbolsevikieket, a klikkszellem és osztálvgőg nyomorult rabjait. Mert ez nemzetünk széthullásának
