Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 2. szám - Szele Miklós: A nevelő tekintély az Ige fényében
Szele Miklós : A nevelő tekintély az Ige fényében. 57 amit Foerster* így nevez : ,,die ungeheure seelische Empirie der Sünde“, — illúziókba s a legnaivabb optimizmusba ringatja bele magát. És még egy nagy ellenmondásra is bukkanunk, ha az autonómia fenntartásával akarjuk a tekintélyt megalapozni. Ez pedig az, hogy az autonómia-elv szerint az értékek mellett való döntésnek az autonóm személyiség, az ész szabad öntörvényadása útján kell megtörténnie. Már pedig minden nevelő tekintély azon alapszik és csak úgy lehetséges, hogy a nevelő belenyúl növendéke belső világába, és azt olyan irányba fordítja, amilyenbe az a lélek magától nem tud és nem akar fordulni. Tekintélyről •— mondja Gogarten — csak ott lehet szó, ahol egy más valaki — aki erre Istentől van feljogosítva — az én legbensőbb akaratvilágomba beleavatkozhat, s nem engedi, hogy én az legyek, ami magamtól vagyok, vagy lenni szeretnék. És vájjon Isten uralma és tekintélye az Ige szerint nem abban áll-e éppen, hogy Ő a bűnös ember legmélyebb exisztenciájába a Szentlélek által belenyúl, azt sarkaiból kifordítja, a Sátán köteleiből kioldozza, megváltja és egészen újjáteremti? Aki a Krisztusban van, nem ,,új teremtés“-e (2. Kor. 5, 17)? A dialektikai theológia szerint a bűnös ember megváltása, megtérése, a jóhoz-fordulása kizárólag Isten uralmi aktusa, s ez a tétel nem a „krízis“ theológiájának kitalálása, hanem ez maga az Evangélium : „senkisem jöhet énhozzám, hanemha az Atya vonja azt“, mondja Jézus (János 6, 44. és 6, 65). Ilyen külső heleavatkozás a lélek belső világába az autonomia-elv szerint nem lehetséges, itt —r mint már mondottuk •— az autonómia helyére a theonómia lép. Az autonómia-filozófia számára megoldhatatlan probléma a nevelő tekintélyének s a növendék autonóm szabadságának viszonya. Mert az nem megoldása a problémának, ha azt mondjuk: csak addig van szükség a nevelő tekintélyre, míg a növendék lelkét arra képesíti, hogy autonóm szabadságával helyesen élni tudjon. Nem ! A tekintély — Isten törvénye szerint •— nem arra való, hogy megszűnjék, hogy lebontsák, mint az állványt, mikor az épület elkészült (már csak azért sem, mert ez az épület ■— a teljesen szabad személyiség — ebben a világban mindig csak cél marad), valamint a tekintély fundamentomai : a kölcsönös szeretetszolgálat s a belőle folyó tisztelet sem arra valók, hogy megszűnjenek. És a nevelés sem arra való (Gogarten szerint), hogy a tekintélyt fölöslegessé tegye, hanem éppen arra, hogy az embert az Istentől származó értékek és tekintélyek tiszteletére s ez úton magának Istennek tiszteletére elvezérelje, Aki — mint már mondtuk — az egyetlen önmagától való, sui juris Tekintély, míg minden más csak Tőle leszármaztatott, derivat tekintély lehet („jure divino“ Hóm. 13,1—2. szerint, — ha még oly sokszor visszaélt is a bűnös ember e szent fogalommal !). Tehát segíteni a tekintély pusztulása által felidézett egyetemes válságon és anarchián csak úgy lehet, ha az autonómiától a theono-4 Fr. W. Foerster: Religion und Charakterbildung. Zürich—-Leipzig. Rotapfel—V.
