Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 2. szám - Szele Miklós: A nevelő tekintély az Ige fényében
52 Szele Miklós : A nevelő tekintély az Ige fényében. aranykeresztje. Ezzel meglazította az Istentől teremtett világ eresztékeit, zűrzavart és rendetlenséget teremtett, szétzüllesztette az összetartozókat, az egymást szolgáló és kiegészítő ellentétekből ellenségeket csinált, atomizálta a világot, a társadalmat, az embert. Különböző neveken nevezték ezt a romboló szellemet. A tudományban materializmusnak, a társadalomban és államban bolsevizmusnak, az emberben egyszerűen lázadásnak, hitetlenségnek és bűnnek. Az európai kultúremberiség, úgylátszik, felismerte a kozmikus veszedelmet és végre-valahára hozzáfogott ennek az ördögnek a kiűzéséhez, sajnos, legtöbbször nem Jézus módján, azaz nem Isten Leikével, könyörgéssel és böjtöléssel (Máté 12,28. 17, 21), hanem csak a maga emberi erőfeszítéseivel. De még így is sikerült a tudományban a materializmust megcáfolni s az államban a bolsevizmust úgy-ahogy megfékezni. Űtóbbi, mikor már veszíteni kezdte a talajt, gondolt egyet s így szólt: majd felveszek magamra olyan álarcokat, melyekben te, művelt és kultúrádat féltő európai emberiség, szépen el fogsz fogadni, sőt ünnepelni fogsz. Felvette tehát az irodalom, a művészet és a zene maszkját. S megjelent az irodalomban mint erkölcstelenség, a művészetekben mint destrukció, a zenében mint kakofónikus naturálizmus és mint jazz. S ez még nem volt elég. A démon még vitathatatlanabb helyet akart biztosítani magának a kultúremberiségben. Felvette a gyermek : a bájos, kedves, rakoncátlan, tekintélyt nem ismerő, fegyelemhez és komoly munkához nem szokott, önmagát minden irányban szabadon kiélő öncél-gyermek, a gyermek-isten lárváját, és bevonult az elámított kultúrember örömujjongása közben az iskolába — elsősorban az elemi iskolába •—, mint csalhatatlan ,,új módszer“, e jelszóval: csak hódolat illet meg, nem bírálat. Ez „új módszert“ e helyen és most nem didaktikai és methodikai, hanem etikai és világnézeti szempontból bíráljuk, mert gyermekeink jellemfejlődését teszi kérdésessé, és akaratlanul is a tekintély lerombolásához vezet. Amikor a bomlasztó és atomizáló sátáni munkától szabadulni igyekvő emberiségben egyre nagyobb tért hódít a kollektív eszme, a közösségi gondolat, ugyanakkor bántó anakronizmusként az elemi iskolai tanítás és nevelés sok helyen még mindig a szélső individualizmus jegyében folyik. A gyermek „egyénisége“ és „szabadsága“ az irányító jelszavak. Különös, hogy mikor a humanisztikus idealizmus nagyzoló emberistenítése, az emberi szellem autonómiájáról és erkölcsi képességeiről vallott hite egyre csúfosabban megbukik és kárhozatos bálványimádásnak bizonyul, akkor ez az idealisztikus emberistenítés, mely az ember szomorú és korlátolt valóságát meglátni képtelen, s az embernek egy elképzelt eszménye után fut, mely a valóságban nincs sehol, ez az emberistenítés mint gyermekistenítés él tovább. A gyermek a kezdeményező, s a tanító engedelmesen utána megy. A gyermek sokat beszél, nem mindig okosat, s a tanító okos mondanivalóira túlkevés idő marad. Mindent a gyermekből hozni ki, még az Evangéliumot is ! — ez a jelszó. Mert úgy gondolják, hogy a gyér-
