Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 2. szám - Szele Miklós: A nevelő tekintély az Ige fényében
Szele Miklós : A nevelő tekintély az Ige fényében. 53 mekben minden benne van, hogy a gyermek „önmagát belülről meghatározó és kifejlesztő személyiség“, minden jóra és nagyra képes angyal, korlátlan fejlődési lehetőségekkel; az eredendő bűn elavult dogma. Azé nevelési szellem által felidézett fegyelmezetlenség és tekintély lazulás a főoka az elemi és középiskola közötti, már oly sokszor felpanaszolt és alig áthidalható szakadéknak.1 Sokszor beszélnek ma „játszva-tanításról“. Mint nagy dicséretet hallani itt-ott : „Az egész tanítás játék volt. A tanító játszott a gyermekekkel.“ Az iskolában az életre, a munkára és a jellemre kell nevelni. Mindahárom halálosan komoly dolog és nem játék. Vizsgáljuk egy pillanatra e két fogalmat: játék és munka. Talán ha angyalok volnánk, a kettő egy lehetne. De a bűn alá rekesztett embernél sohasem lehet a munka játék (I. Mózes 3, 17—19). Nem, még a gyermeknél sem. Mert mi a játék? Az aktivitás szurrogátuma, mímelése. A gyermek akkor játszik, mikor pihen, szórakozik, mikor nem akar komolyan aktív lenni, vagy mikor még nem tud komolyan aktív lenni, mikor tehát még egész tennivágyását játékban éli ki, mikor még egész élete játék. A játék lényege egy szórakozásba, időtöltésbe, élvezetbe való passzív belefelejtkezés. A gyermek — s a felnőtt is — a játék, a szórakozás által elfelejti környezetét, való világát, fájdalmait, gondjait, életcélját, szükségleteit, önmagát. A játék exisztenciális kikapcsolódás. Érvénye addig van, míg mulattat: mihelyt unalmassá válik, abbahagyjuk, mert egyéb célt, mint a szórakoztatás, elérni vele nem akarunk. Nem a lélek megfeszülése, koncentrációja kell hozzá, mint a munkához, hanem éppen e megfeszülés és koncentráció kikapcsolása. Azért nevezzük a zenekar vagy a színpad művészi teljesítményét is ,,játék“-nak, mert gyönyörködtet, elkápráztat, való világunktól messze elragad. Schopenhauer, aki szerint az élet céltalan, ezért ítéli el a célkitűző munkásságot és ajánlja a magunkról és céljainkról megfelejtkezni segítő művészeteket. A játék világa az illúzió, a munka világa a valóság. A kettő összezavarása, akár gyermekeknél is, az ördög csalása (János 8, 44. I. Móz. 3, 1). Jaj lesz annak a felnőttnek, akit kisgyermek korában úgy neveltünk, hogy a munkát összetévessze a játékkal ! „Mindennek 1 Azt hiszem, nem sok ellenmondásra találok középiskolai tanártársaimnál, ha e kérdéseket felteszem : miért jönnek évről-évre nehezebben fegyelmezhető növendékcsoportok a középiskolába? Miért van, hogy a legalaposabb s nekik minden szabadságot és öntevékenységet biztosító anyagfeldolgozás után sem képesek az anyagot tankönyv alapján megtanulni s emlékezetükben elraktározni? Miért van, hogy folytonos kérdezésre odavetett, hiányos, egyszavas feleleteken túl az alsóbb osztályokban önállóan és összefüggően akár a legegyszerűbb dolgot is elmondani nem képesek, de nem is hajlandók? Miért nem képesek figyelmüket 5 percig egy tárgyra koncentrálni? Miért nem tudnak az óra alatt 5, sőt 2 percig csendesen ülni? Miért csak a legnagyobb nehézséggel lehet köztük az előhaladáshoz szükséges csendet, rendet és fegyelmet fenntartani? Hiszen régebben nem ez volt a helyzet. És — hála Istennek — ma is vannak kivételek. Nem felelős-e mindezekért a nem annyira tanítási nehézségekért, mint erkölcsi és jellembeli veszedelmekért némely elemi iskolák túlzott felfogása „a gyermek egyéniségének abszolút szabadságáról“?
