Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 9. szám - Megjegyzések
Megjegyzések 365 MEGJEGYZÉSEK. Iskolanap. „Az igazgatónak és a tanári testület tagjainak legyen gondjuk arra, hogy a szülői házat a gimnázium törekvéseivel összhangzatos magatartásra és nevelőtevékenységre ösztönözzék. Ezért igyekezzenek a szülőket az iskola szellemébe, nevelőmunkájának főbb alapelveibe és célkitűzéseibe beavatni, őket az általános nevelési elvek gyakorlati alkalmazásában jó tanáccsal támogatni, általában megfelelő környezeti hatás kifejtésére serkenteni.“ Így szól a legújabb — 1938-as —- gimnáziumi rendtartás arról a kérdésről, ami méltán sokat foglalkoztatja a nevelők és szülők érdeklődését, s bizony nem egyszer hallunk, mégpedig méltán, olyan vádakat, hogy ez a feladat még mind e mai napig nincs megoldva mindenki megnyugvására. Vezető pedagógusaink közül legújabban Makkai Sándor hangoztatja erőteljesen azt, hogy szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatot az egymástól aggodalmasan elszigetelődött iskola és szülői társadalom között. A szülők nyilatkozataiból is szinte egyértelműen bontakozik ki a az felfogás, hogy az iskola munkája elszigetelt, bizonyos szempontból megközelíthetetlen, idegen terület. Belátják, hogy kénytelenek gyermekeiket iskolába járatni, de ezt csak valami kényszerű átmeneti állapotnak tartják, s nincsenek meggyőződve arról, hogy az iskolai élet szerves része az egész emberi életnek, hogy az ott folyó munkában való részvétel nélkül hiányos és vértelen volna az ifjú kibontakozása. Nincs meg a társadalomban a megkívánt bizalom az iskola munkája iránt. S ha nyomozzuk, hogy vájjon miért: mert a mai társadalom még mindig nem ismeri eléggé az iskola munkáját, jóakaratú erőfeszítéseit. A gyökeres, őszinte megismerés nélkül a kívánatos bizalom nem is fejlődhetik ki. A megismerés azonban sokat javíthat a helyzeten. Ne csodálkozzunk azon, hogy a szülők társadalma kritizálja az iskolát, ha azt hiszi, hogy ott még most is az előző nemzedékek maguk idejében elfogadott, de ma már elavultnak bizonyult módszereivel és tanári magatartásával folyik a tanítás és nevelés középiskoláinkban. Iskoláink elöljárói is kezdik belátni, hogy valahol itt, a nem ismerés körül van a baj. Janka Károly, a sárospataki református főiskola egyházi gondnoka mondotta az 1937-es érettségi értekezletén a következőket : „Nyilt felület akarunk lenni! Hadd tekintsenek munkánkba kívülről, bármikor. Állunk elébe.“ íme ez a gyökerében református megnyilatkozás is mutatja, hogy a református középiskola nem akar sötétben járni. A tanárok nagy része is rájött már arra, hogy sem a szülőkkel, sem a diákokkal szemben nem lehet a titkolódzás, a rejtőzködés álláspontjára helyezkednünk, mert csakis a nyílt betekintés oldhatja meg az idegenkedés szorító nyűgeit. De hiszen ott vannak a szülői értekezletek —- méltán mondhatná valaki. Nem teljesítjük-e a magunk kötelességét, amikor ezeken az értekezleteken módot nyújtunk a szülőknek arra, hogy betekintsenek munkánkba? Azokon a helyeken, ahol a mostanában divatos szülői értekezletek kellőképpen be tudják tölteni feladatukat : nincs szükség ez intézmény reformálására. Az öncélú reformálás gondolata igazán távol áll tőlünk. Nyugodtan kijelenthetjük azonban, hogy ezek a szülői értekezletek nem váltak be mindenütt. Elsősorban azokra az iskolákra gondolok, amelyeknek növendékei jórészt nem helybeliek, hanem sokszor jelentékenyen távoleső, olykor az ország másik szélén levő községekben laknak. Hogy csak egy példát említsek, a sárospataki református gimnázium 542 növendéke közül az 1938—39. iskolai évben csak 86-nak a szülei voltak helybeliek. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen iskolákban — érthetően — meglehetősen néptelenek a szülői értekezletek. Ilyenek láttán önkénytelenül feltámad az emberben az a gondolat, hogy egyáltalában érdemes-e oly kevés érdeklődő előtt megtartani azokat? Nem csupán arra valók-e az ilyen értekezletek, hogy a felső hatóságok előtt — papírformában —-
