Protestáns Tanügyi Szemle, 1938

1938 / 2. szám - Nagy Miklós: A tanítóképzés reformja

Nagy Miklós: A tanítóképzés reformja. 75 ségéhez, s nem éreznék többé magukat mai bizonytalan társadalmi helyzetükben. Megemlíthetjük még azt is, hogy a kicsiny és szegény Magyar- országnak nem az iskolafajok differenciálására kellene törekednie, hanem sokkal inkább arra, hogy minél kevesebb típusú, ennélfogva minél több helyen felállítható és hozzáférhető iskolával elégítsük ki a köznevelés szükségleteit. így vezet át bennünket a pozitívumok területére a logikai kény­szerűség. Mert nem elegendő csak negatív kritikát gyakorolni ; szük­séges megmondani azt is, hogy mit tartanánk helyénvalónak. Legyen szabad ezért részletesebben ismertetni azt a javaslatomat, amelyet már két évvel ezelőtt tettem hozzászólás formájában a szegedi tan- kerület középiskoláinak igazgatói értekezletén a tanárképzéssel kapcsolatban. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a különböző magyar iskolák milyen büszkén szoktak hivatkozni öncélúságukra. Mintha bizony akármelyik iskola is lehetne öncél ! Mintha bizony nem minden iskola kivétel nélkül egyetlenegy nagy közös cél szolgálatában állana, és nem mindegyiknek az volna a kötelessége, hogy emelje a magyar közműveltséget, nevelje a magyar nemzetet. S ezt a közös nagy célt nem mozaikszerűen egymás mellett álló, „öncélú“ iskolákkal, hanem egymást szervesen kiegészítő s egymáshoz szervesen kapcsolódó iskolák egységes rendszerével érhetjük csak el. Még szomorúbban kell látnunk azt, hogy az „öncélúság“ hirdetésének nem elvek, hanem kicsinyes, személyes érdekek és indokok az alapjai. Minden egyes iskolafaj tanítói és tanárai másnak, különbnek, tökéletesebbnek képzelik magukat, mint a többi típus tanítói és tanárai. Az egyik státusból a másikba való átlépést is megnehezítik, mintha bizony a magyar történelmet, vagy a százalékszámítást másképpen kellene tanítani a polgári iskolában, mint a gimnáziumban, vagy a tanító­képzőben. Mérhetetlen nyereség és erőforrás lenne, ha az iskolafajok, sőt iskolafenntartók szerint is külön csoportokra tagozódó tanító­ságot és tanárságot az amúgy is közös nagy cél szolgálatában egységes táborrá lehetne kovácsolni. A magyar köznevelés, de az egész magyar közélet is csak hasznát látná ennek. S erre az egységesítésre legalkal­masabb és legcélravezetőbb eszköznek tartom a magyar tanító- és tanárképzés egységesítését. Minthogy pedig ezt az egységes nevelő- képzést az említett gyakorlati szempontokon kívül elvileg is helyesnek és megvalósíthatónak hiszem, megpróbálom megismertetni. Középiskolai érettségire épülnének a háromévfolyamú peda­gógiai akadémiák. Itt az első év folyamán kemény szigorúsággal és könyörtelenül ki kellene szelektálni mindazokat, akik akár testileg, akár lelkileg alkalmatlanoknak látszanak a nevelői pályára. A három év alatt főképpen filozófiai és pedagógiai tanulmányokkal foglalkozná­nak a hallgatók, de tanulniuk kellene a nemzeti tárgyakat : a magyar nyelvtant, magyar irodalomtörténetet, magyar történetet és magyar földrajzot is, mert ezekkel a tárgyakkal természetszerűleg minden

Next

/
Oldalképek
Tartalom