Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 9. szám - Belföldi és külföldi lapszemle
424 Belföldi és külföldi lapszemle. könyvíró tudja megvalósítani.“ Helytelen az a felfogás, mely minden válogató, módszeres és rendező munkát a szaktanártól vár. Nagyon is fontos, hogy a tankönyvíró az egyes osztályok anyagának felépítésében a legszigorúbban ellenőrizze magát, és ne állítson fel elérhetetlen színvonalat. A szerző behatóan tárgyalja az aktív szókészlet, nyelvtani ismeretek közlésének és begyakorlási módjának, nyelvtani táblázatoknak, olvasmánytárgyalásnak kérdéseit a tan- könyvírás szempontjából. Kár, hogy a táblázatokat értelemzavaró hibák éktelenítik. Reméljük, hogy a szerző által kifejtett szempontok figyelembevételével az új németnyelvi tankönyvek meg fogják könnyíteni a tanár munkáját, mert ,,a nyelvoktatás csak akkor érheti el a lehető legtökéletesebb eredményt, ha a tankönyv is elvégzi a maga módszeres munkáját“. K. E. Neue Jahrbücher für Antike und deutsche Bildung. 1938. 2—-3. füzet. (Teubner.) Üj, emelkedett művészi-filozófiai szempontok érvényesülnek W. Schade- waldtnak. „Der Schild des Achilleus“ c. tanulmányában. Ha Achilleus pajzsának (Ilias, XVIII. É.) egyes motívumai részben a Kréta-mykénéi művészet, részben a Homéros-korabeli, (VIII. századbeli) keleti hatás alatt álló művészet emlékein fel is lelhetők : a pajzs, mint egész, felülemelkedik az akkori művészet lehetőségein, mert egységes, az egész világot átfogó idea szerint rendezett egészet képez. Ilyet pedig a képzőművészetben csak a klasszikus kor, Pheidias és Polygnotos kora tudott alkotni. Ez az egységes idea nem merev séma, hanem az eleven élet benső lényegéből nőtt ki : az élet és világ alapformáit ábrázolja, benső polaritásuk (ellentétességük)-ben. Város és mező, háború és béke, frigy és széthúzás, munka és Üdülés, hétköznap és ünnep állnak itt szemben, mint ahogyan az életben az ellentétek „tartják“ és feltételezik egymást. S ily szempontból érthetni meg, hogy a pajzsleírás nem „toldalék“, hanem szerves része az Iliasnak: éppen midőn a pillanatnyi helyzet — Patroklos halála után — a legkuszáltabb és Achileus — végelemzésben — a halál felé indul el, akkor tárul elénk az élet örök, változatlan rendje, és mikor Achilleus útban van, hogy elérje életének teljességét, pajzsán ott van a Világ teljessége. A római plebs összetételének változásait tárgyalja W. Hoffmann : „Die römische Plebs“ címmel. Már az 5. és 4. században sem egységes tömeg : szegény parasztok és nagybirtokosok, független exisztenciák és kliensek, a patríciusokkal együtt bevándorolt régi lakosok és később az itáliai városokból beköltözőitek," köztük sokszor olyanok, kik otthon előkelő nemesek voltak — valóban mélyreható rétegeződés. Midőn a plebs kivívja jogait, a hivatalviselés jogát csekély számú, gazdag plebejus-családok élvezik, kik így az új nobilitásba olvadnak. Friss energiát visznek az államéletbe : a IV. század második fele a római nép hőskora (P. Decius Mus, C. Fabricius stb.). A plebejusok eddig jórészt parasztok, kik természettől konzervatívok lévén, politikai jogaikat nem használják felforgatásra. De épp a plebejusokkal felfrissített nobilitas vezeti Itália meghódítását : így aztán Dél-Itáliából sokan bevándorolnak Rómába, megindul ott az ipari s kereskedelmi élet ; ezzel a városi lakosság súlya gyarapodik a parasztsággal szemben. Ez annál jelentősebb, mert míg a következő időkben a városi lakosság gyarapodik, a parasztság — előbb az itáliai, majd a pún háborúkban — visszaszorul : sokan elesnek, mások tönkremennek, s a városba tódulnak. A II. pún háború meggyorsítja e folyamatot : Itália hadszíntér lesz, kivált Délről a lakosság Rómába tódul, a késői, hellenisztikus görögség sok tekintetben bomlasztó gondolatvilágát hozza magával. S a nobilitas nem tudta ennek az izgékony, hagyomány és talajtól nem kötött városi tömegnek problémáit megoldani. Igaz, hogy telepített a nobilitas : a II. század első tizedeiben kb. 100,000 családot, de Rómától távoli vidékekre. Ezek nem vehettek részt a népgyűlésen, melyen a döntő szó így a városi tömegé lett: ez az új plebs, mely felelőtlen, dologtalan, a munka étoszát nem ismerő volt, nem hozott friss, építő energiákat, csak bomlasztani tudott. A Gracchusok tragédiája, hogy erre a plebsre kellett támaszkodniok. így a szabad köztársaságnak a lejtőn lefelé kellett haladnia.
