Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 3. szám - Dr. Bihari János: Középiskolai irodalmi nevelésünk
120 Dr. Bihari János : Középiskolai irodalmi nevelésünk. olvasási vágyat kell helyesen kihasználni az irodalmi nevelés érdekében. De hogyan? Talán helyes feleletet kapunk, ha abból a megfigyelésből indulunk ki, hogy a legtöbb ember úgy olvas, hogy ismerőseitől, barátaitól hall valamit egyes könyvekről, felébred az érdeklődése egy-egy könyv iránt és elolvassa. A diák is így olvas. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy vannak könyvek, amelyek hol a pad alatt, hol a pad fölött kézről-kézre vándorolnak, míg csak használhatatlan papírronggyá nem válnak. Ennek a megfigyelésnek az alapján próbát tettem tanítványaimmal. Egy alkalommal arról beszélgettünk, hogy miért olvasnak az emberek. Csakhamar eljutottunk oda, hogy ők is szeretnek olvasni. Megígértem nekik, hogy majd viszek könyveket. A következő órára bevittem magammal vagy hat könyvet és azt mondtam, hogy ezen az órán olvasunk. Erre elővettem az egyik könyvet és felolvastam belőle egy érdekes részletet. Nagyon tetszett. Utána nagy vonásokban elomondtam, hogy a könyv többi részében miről van szó. Mikor befejeztem, megkérdeztem, kíváncsi-e valaki erre a könyvre. Úgyszólván az egész osztály jelentkezett. Erre azt mondtam : rendben van, ezt a könyvet nem viszem vissza, hanem itthagyom nektek, hogy elolvashassátok ; itt maradhat sokáig és majd átadjátok egymásnak, fgy történt mind a hat könyvvel, és azóta kézről-kézre jár. De most már nem hat könyv forog közkézen, hanem körülbelül tizenöt, és állandóan kérnek, hogy vigyek még. Van olyan könyv, amely már másfél év óta nem került vissza a könyvtárba. De sohasem adok oda úgy könyvet, hogy előzőleg ne beszéltem volna róla, és ne olvastam volna fel belőle. Ezen az úton sikerült belenyúlnom növendékeim olvasásába, és szinte észrevétlenül irányítom azt. Hogy mivé fejlődik majd ez a próbálkozás, még nem tudom, mert kisdiákokról van szó. De azt hiszem, helyes úton indultam el. Tapasztalatból tudom, hogy a házi olvasmányoknak az a legnagyobb bűnük, hogy el kell olvasni őket. Hány diák van, aki az érettségi után olvassa el Kemény regényeit, amikor már nem kell elolvasnia, így azonban felszabadulnak a megkötöttség alól, és jószántukból, érdeklődésből olvasnak. Ez az eljárás azonban csak akkor válik igazán eredményessé, ha a tanárnak rendelkezésére állanak a könyvek, és közvetlenül megbeszélheti növendékei olvasmányait. Ezért helytelennek tartom az ifjúsági könyvtár központi kezelését, amikor egy tanár osztja a könyveket, aki a növendékek egy részére nézve a dolgok természeténél fogva idegen. Főleg kisebb diákoknál fontos ez, akik az idegen tanár úrtól nem is igen mernek könyvet kérni ; vagy ha nem kapják meg a kért könyvet, nem szólnak, hanem elkedvetlenednek, és vagy egyáltalán nem olvasnak, vagy máshonnan szereznek könyvet. Még rosszabb az az eset, amikor a kért könyv helyett mást kapnak, esetleg éppen olyat, ami nem érdekli őket. Az ifjúsági könyvtárt tehát eredményesen csak akkor lehet használni, ha — mint ahogy a felsőbb hatóságok is kívánják — minden osztálynak megvan a maga
