Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 9. szám - Hazai irodalom
376 Hazai irodalom. A munka saját területén korszakalkotó. A magyar nevelés hosszú ideje levegőbe épült, üresen járó csodamalom. Neveléstudományunk is többnyire külföldi módszertani vívmányok többé-kevésbbé sikerült közvetítéséből áll. Mákkai látván ezt, s megértvén az idők kényszerűségéből folyó parancsot : életünket gyökeréből meg kell újítanunk, a nevelés terén is visszatér az ősforráshoz, a népiélek ősrétegéhez, s kitűzi a célt e lélekben nyugvó, vagy már megvalósult, de épp a fentebb vázolt helyzet folytán fel nem használt értékek kifejtésében, azoknak európai magaslatra való emelésében. Mert ez egyben a helyzetünkből kivezető út is : „A magyar nemzet előtt akár a saját szuverén országában él, akár kisebbségi sorsban, a jövőnek csak az az egy útja maradt, hogy valóban és mélységesen európaivá legyen, hű azokhoz az elvekhez, ahhoz a szellemhez, melyet Európa megtagadott.“ (5—6.) Elsőnek a pedagógia mai válságából kiindulva az alapfogalmakat igyekszik tisztázni szerzőnk : a nevelőhatalom kérdésének vizsgálatánál végigmegy az eddigi a módszerre és a kísérletre vonatkozó elméleteken, s hiányaikat föltárva, a páratlan személyiség elvén állva rámutat az igazi nevelő hatalomra, a személyiségek összehatásának egyetlen létesítőjére, a szereletre. A személyiségpedagógia azonban megkívánja a személyiség tartalmi meghatározását. Schneller és Böhm, a két kiváló magyar pedagógus nyomán jutunk el a megoldáshoz : „Minden ember akkor válik személyiséggé, mikor sajátos természeti egyénisége szellemivé válik, mikor az önértékű intelligencia egyéni megnyilatkozásává lesz“ (30). „A személyiség pedagógiájának ez az értékelméleti megalapozása tartalmilag biztosítja a nevelő és a növendék életközösségének helyességét, határozott célt ad a szeretet nevelő hatalmának“ (31). Azonban ideális nevelőt tételez föl. Ilyet pedig, gyarló emberek között, elvétve találunk. A nevelés ez ideális tartalmát és célját csak a köz tudja megvalósítani, mely ösztönös tapasztalat alapján már kezdettől fogva a legfontosabb tényezője a nevelésnek, -s melynek fontosságát a legkiválóbb nevelők is megerősítik (Platon, Pestalozzi, Unold, Natorp, Imre S.). A társadalom azonban nem válhatik öncéllá, mert „mindaddig, amíg a közösség bármely alakulata, sőt maga az egyetemes emberi közösség is öncélnak tekinti magát, a nevelés csak rabszolgákat formáló kényszer lehet“ (36). A nevelés mai célja, a társadalmi nevelés mai formája túl is lép e szűkebb kereteken, s nemzetnevelés lesz. A nemzet már nemcsak közösség, hanem sajátos közösség, amely legmagasabb, azaz legigazibb értelmezésében túlmutat önmagán, s így lesz egyben pedagógiai eszköz és cél : „amint van : eszköz, amint lennie kell: cél“ (39). A nevelői munka lényegét illetőleg az első kérdéseket a XIX. sz. vetette fel : Van-e önálló léte, külön elvi alapja a pedagógiának? Gyakorlat-e csupán, vagy tudomány? Herbart az első, aki e cél felé, az önálló pedagógiai tudomány felé, határozott lépést tesz, s utána hosszú sora következik „idein decus peten- tium“. Mire azonban az elmélet kérdései tisztázódtak volna, a világ megváltozott arca új szembenállásokat követelt. A kérdések kiújultak. Elméleti megoldásokra való várakozás helyett az idő siirgetőssége kialakította a szervezeteket. Az elmélet műhelyei helyett az iskola lett a nevelés legfontosabb tényezője, s irányítója az iskolafenntartó. E hullámvölgy mélypontján azonban már túl vagyunk. Elvont elméletek, szűkkörű iskolás szempontok után a nevelés átfogóbb, gyakorlati célokat tűz maga elé, kultúrpolitikává lesz, melynek célja ,,a nemzeti műveltség egységes és tagozott, tárgyiasuló és személyes, konzerváló és alkotó értékrendszerének, mint a nemzeti szellem öncélúságából következő önfenntartás legfontosabb tényezőjének kiépítése“ (51). így fut párhuzamosan a két felvetett kérdés, s így lesz a mai fokon,,a nevelő hatalom, mely ennek az útnak a végén kiemelkedik : a nemzet, a nevelői munka pedig, amelyet végez : kultúrpolitika“ (52). Milyennek kell lennie a nemzeti társadalom és iskola viszonyának? Az iskola nem válhatik öncélúvá, de nem lehet egy társadalom függvénye sem, hanem önálló társadalomnak kell lennie, a virtuális nemzeti élet begyakor- lási színterének és műhelyének. „A nemzeti társadalom és az iskola viszonya tehát, amikor megismétlés, ugyanakkor egymást megelevenítő kölcsönhatás is“ (58). Ez a körülmény alapvetően megváltoztatja az iskola eddigi munkáját.
