Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 7. szám - Szele Miklós: A mai valláspedagógia főbb meglátásai
Szele Miklós : A mai valláspedagógia jobb meglátásai. 297 végzett, akármilyen is a módszere ; ellenkező esetben a legfényesebb módszeres képességek birtokában is egész munkája hiábavaló lesz. Az anyag primátusának hangsúlyozása nem jelenti a módszeres eljárások lebecsülését, mert hiszen mi — mindig világos tudatában annak, hogy Isten Igéjének a maga hatékonysága érdekében (Zsid. 4, 12) nincs szüksége a mi módszerbeli ügyességünkre — minden képességünket, tehát a módszerbelieket is, tartozunk hálából Annak szolgálatába állítani, Aki minket Szentlelkével megajándékozott. De igenis jelenti a tiltakozást az ellen a (ma éppen gyakori) visszaélés ellen, hogy a módszer úrrá lesz az anyag fölött olyan értelemben, hogy az anyagot ő szabja meg. Vallásos élmény — keresztyéni értelemben — akkor keletkezik, mikor a lélek az élő, valóságos Istennel találkozik. Ez az élő és valóságos Isten — saját kijelentése szerint — az emberi lélekkel egyedül az Igében akar találkozni. Hogy tehát vallásos élmények keletkezhessenek és vallásos lelki fejlődés lehetséges legyen, annak legelső feltétele az Ige hirdetése. De hogy mi ez a hirdetendő (a mi szempontunkból most a vallástanításban hirdetendő) Ige, azt maga a szuverén Ige mondja meg és nem a gyermeklélektan, nem a didaktika és nem a módszertan! Ez utóbbiak csak másodlagosan juthatnak szóhoz, amikor az anyag : az Ige már adva van ; de nem előzetesen, hogy ők állapítsák meg : mit szabad adni az Igéből a növendékeknek és mit nem. Az Igét mindig a maga egészében kell adni, már a kezdő fokon is. Itt megint egy mélyreható különbség mutatkozik a vallástanítás és a világi tárgyak tanítása között. Utóbbi az anyag közlésében a fokozatosság elvét érvényesíti minden vonalon. A vallástanítás csak a módszerekben alkalmazza a fokozatosság elvét, az anyagban nem. Mert nincs külön Evangélium a gyermekek, külön az ifjak, és külön a felnőttek számára. Isten ugyanazt a kegyelmet és ítéletet hirdetteti a kis gyermeknek is, amit a felnőttnek és az öregnek. Az ítéletet érdemlő és megváltásra szoruló „óember“ (mindennapos események bizonyítják) benne él a legártatlanabbnak látszó gyermekben is. A Golgotha és az utolsó ítélet10 megrázó isteni tényeit nem szabad töltés, képzeletszerű kiszínezés, lélektani motiválás és elmélyítés stb. különben jogos szempontjának ürügye alatt eredeti értelmükből és üdvtörténeti jelentésükből kiforgatja. Megtoldásról beszélhetünk mindenütt, ahol a vallástanító a maga diszkurzív gondolatait az Ige intuitív gondolatai gyanánt csempészi be. Az elhagyásra vagy megcsonkításra példák : a liberális teológia bibliai történetkezelése (pl. Jézus életének feldolgozásai Niebergallnál, Kabischnál); „általános-keresztyén“ ízű letompításai vagy elsikkasztásai a bibliai történetekben is erősen jelentkező dogmatikumnak ; az ótestamentom mellőzése ; az ú. n. „nevelési keresztyénség“ (Erziehungschristentum), amit Fendt ajánl a német állami iskolák vallástani anyagául (i. m. 15—17. 1.) ami kb. nem más, mint a bibliában levő „isten törvény“, a keresztyénség ethikuma, annak dogmatikuma nélkül. 10 Hallottam „szakvéleményt“, mely pontosan ezt a két történetet kívánta a tantervből elhagyni, mint „nem gyermeki léleknek valót“. Sokan hajlandók az evangélium, a kijelentés legdrágább kincseit eldobni, mert módszeres felfogásuk „a priori“-jába nem illenek bele.' A relativumot, a mód-
