Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 5. szám - Hazai irodalom
232 Hazai irodalom. alkotó részeire. A cselekvő iskola céljául tűzi ki az egyéniség hasznos alkotóerőinek megőrzését és fejlesztését, hogy önálló és felelősségteljes egyént formáljon belőle. Minden, amit kívülről tanítunk, a belső energiákkal való kapcsolat nélkül, megzavarja a fejlődés egyensúlyát, tehát káros. Minden, ami serkenti az alkotó erőket, hasznos és jó. A cselekvő iskola a gyermekből indul ki, és olyannak veszi, amilyen, azt a szellemi táplálékot adja neki, amire szüksége van, hogy gazdagítsa és elmélyítse meglévő szellemi képességeit, és összhangba hozza velük azokat, amelyeket megszerez.“ „A cselekvő iskola ápolja a gyermek sajátos tevékenységét személyes és cselekvésteljes cselekvésvágyát, s ezzel fokozatosan kifejleszti készségét a határozott és kitartó erőfeszítésre. A kívülről rákényszerített erőszak anarchia formájában bosszulja meg magát. A cselekvő iskolába lépő új növendék kezdeti anarchiája föltétele az autonóm nevelésnek, amely arra törekszik, hogy fejlessze az öntudatos erőkifejtésre való készséget.“ „Ezek szerint a cselekvő iskola csatlakozik a modem tudományokhoz, és olyan öntudatos és harmonikus egyéneket nevel, akik a személyes önzésen túl a szolidaritás velük érzett szükségénél fogva tevékeny és alkotó munkásai lesznek az igazságnak és világbékének.“ Ebből indulva ki Nemesné az új tanító elsősorban jellemző vonásának a felelősségteljességet tartja. Ennek feltétele pedig, hogy őszinte lelki viszonyba kerüljön a gyermekkel. A régi, katonás iskolaszervezet mellett ez nehezen sikerül : „A lelki viszony szükségessége tehát robbantja az autoritativ szervezetet. A tanító következőleg lazítja a felülről tartott gyeplőt. De jaj neki, ha nem fokozza egyben az alulról jövő fékezőerőt az önfegyelmet.“ Ezt a nagyobb fegyelmet pedig a nagyobb szabadság és az önkormányzati törekvések megteremtésével próbálja biztosítni az új nevelés. A több felelősségérzetet, több önállóságot, s a több szabadságból eredő önfegyelmet és önkormányzati törekvést a haladó pedagógiától várja Nemesné, s mindezt nem világnézeti alapon, de reális világkép kialakítása iitján akarja elérni. Az adott kereteket alapul véve új tartalmat akar mégis munkájának adni : „Nekünk, mint annyira sújtott nép tanítóságának útirányunk határozottan megszabott: mégpedig mint köztudomású, valláserkölcsi nemzeti irányban. S épp ezért talán ezt a kérdést, mint önként értetődőt, nem is kellene felszínre hoznom, ha nem látnék a magunk számára ezeken a kereteken belül is különlegesen megoldandó feladatokat. . . A tanítást valláserkölcsi nemzeti eszmékkel átitatni, ez az, aminek módjára a legtöbb pedagógiai munka, könyv és cikk, de élőszóban tartott mintatanítás és előadás is tanítja a néptanítót. Nekem épp ezt a részt nem kell különösen kifejtenem — elég ha állandó jelenlétét éreztetem. De igenis feladatom, mint reformiskolavezetőnek az, hogy tanulóimnak oly erkölcsi bázist adjak, hogy az így kapott eszmék ne váljanak bennük puffogó frázisokká és üres dogmákká, hanem hogy valóban tettre és lemondásra erőt adó hitté váljanak.“ Megoldhatók-e a feladatok az előre adott kereteken belül? Nemesné 25 év tapasztalataira és a fejlődésbe vetett hitére támaszkodva hiszi, hogy igen. Nemesné az új iskolatípusok több csoportját mutatja be : 1. vannak olyanok, melyekben a tananyag, tanmenet nincs előre megszabava (projekt rendszer, hamburgi iskolaközösség); 2. adott keretekben, korhoz szabott eljárásokkal dolgozó iskolák (Budapesti Üj iskola, Montessori, Decroly) ; 3. adott tanmenettel, szabad tárgyválasztással dolgozó iskolák. Ebbe a csoportba tartozik Nemesné Családi Iskolája is. Az itthoni modern pedagógusok figyelmét és a külföld nagy pedagógusainak érdeklődését egyformán felkeltette. Jövője van, mert a tudományra, fejlődésre, élő életre felfigyelve végzi munkáját. Érdekes az a fejezet, mely a Családi Iskola eszmei kialakulását vázolja. Szubjektív vallomás objektív értékű tanulságokkal. Szorgalmas gyermekkor : sok tudásanyag tervtelen összehalmozásával. Tizennyolc éves, mikor az evolúció világánál rendeződnek benne az eddig felhalmozott tudatelemek. Ekkor két egymást kiegészítő gondolat villan meg benne: nem lehetne-e mindjárt úgy tanítani, hogy a tanulási anyagot az érdeklődés ereje tartsa össze, s nem kellene-e a tananyagot úgy közölni, hogy ezt a végső világképpé rendeződést előkészítsük, megkönnyítsük?“ A gyermeki érdeklődés vonzó problémája
