Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 5. szám - Dr. Pásztor József: A református középiskolák vallásos jellegéről
Dr. Pásztor József: A református középiskolák vallásos jellegéről. 217 képes az isteni elhivatás bélyegét meglátni. Az értelem és érzelem síkján nevelődött vallásosság az akarati síkban már tevékenységet fejt ki. Rá kell szoknia a vallásos nevelés következtében a növendéknek a cselekvő vallásosságra, legelsősorban arra, hogy merjen vallásos lenni. Aktivitás, akarás, cselekvés nélkül a legnagyobb fokú vallásosság is holmi református szerzetességnek minősülhet. Ila a felnőttek szórakozásaihoz okkal-móddal odaengedjük a növendékeket, oda kell irányítanunk vallásos tevékenységeikhez is : temp- lombajárás, temetés, úrvacsoravétel, szeretetszövetségi munkákban való részvételhez. Igaz, hogy e tekintetben a kálvinista felnőtt generáció úri rétege nem ad valami jó példát az ifjúságnak, de ha mi, nevelők nem igyekszünk ezen segíteni, vájjon ki fogja a helyzetet jobbá tenni. Körülbelül ezekben lehet összefoglalni mindazt, amit az iskolák vallásos jellegének fokozására a növendékeken keresztül elvégezhetünk. De nem lenne teljes az elgondolásunk, ha a kérdést fel nem vetnénk magunk: a tanárság irányában is. Idevonatkozólag még mindig Sprangertől jut eszembe egy mondat: „Nem elég, hogy az evangélium a világon van, angyal is kell, aki hirdesse, mert a hirdetés több mint a tanítás, prédikálás : lélek és buzdító erő kell hozzá.“ (I. m. 300. 1.) Ennek a léleknek és a buzdító erőnek a megfogyatkozásáról tegyünk mi tanárok hitvallást. Amit idevonatkozólag elmondhatunk az megint mentség vagy magyarázkodás, de a lényegen nem változtat. Legsajnálatosalib mentőkörülmény, azt mondhatnánk alaphiba, hogy református középiskoláink számára elfelejtettek a múltban református tanárképzésről gondoskodni. Egyenesen megdöbbentő igazság ez, melynek következményeiről magam helyett hadd beszéljen egy tanügyi vezérférfiú, aki egyházkerületünk református középiskoláinak volt hivatalos felügyelője : . .a református egyház kiszámíthatatlanul sokat veszít az által, hogy világnézetileg színtelen, szürke tanárok nevelik és tanítják a magyar református középosztály férfi- és nőtagjait. Véleményem szerint a magyar református egyház lelki hanyatlásának, amely az utóbbi évtizedben tagadhatatlanul megvan, egyik főoka éppen abban keresendő, hogy a megszűnt paptanárok helyeit tudományos szempontból pótoltuk ugyan a kizárólagosan világi képzettségű egyénekkel, de világnézetileg ferde szempontok alakultak ki, és ezek igen károsan alakultak hitéletünk fejlődésére“. (Vitéz dr. Bessenyei Lajos: „Református tanárképzés“ c. ért. Pallas Debrecina, 29. 1.) Sajnos mindez szóról-szóra aláírható igazság. Református tanári képzettségünk nulla ! Tanáraink közül mindenki éli a maga divergáló vallási életét, melyben vannak ugyan protestáns színek is, de a közömbösségtől a pietizmusig nagy kilengést mutatnak. Egységes világnézeti irányítása a ma élő protestáns tanárságnak nincs. Jóleső érzéssel kell megállapítani, hogy a hiányokat már általánosan érzik, sőt érezték évek óta. Kísérletek történtek mintegy utólagos pótlásra, melyek közül a Protestáns Tanügyi Szemle néhai Borsos Károly alapításában messze kiemelkedik
