Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Dr. Boross István: Irodalomismertetés a népművelésben
Dr. Boross István : Irodalom ismerielés a népművelésben. 181 Van egy fiatal irodalomtörténetírónk, Szeré. Antal, aki az irodalmat szociológiai alapon osztja korszakokra, hogy melyik volt benne a hangadó társadalmi osztály. így beszél : egyházi irodalomról (a 18. század közepéig), főúri irodalomról (Balassától a felújulásig), tisztán nemesi irodalomról (Petőfiig), nemesi-népi irodalomról (Petőfi és Arany kora), nemesi-polgári irodalomról (Arany és Ady közt), végül a polgári irodalom koráról (Ady föllépésétől). Vagyis a kiváltságosak köréből kiemelkedve lassan egyetemes szükségletté vált az irodalom anyaga. Hogy az iskolánkívüli népokLatás keretében mit adjunk hallgatóinknak, azzal tökéletesen tisztában van minden irodalomismerő. Föltétlenül tökéletes, művészi értékű dolgot, de a hogyan kérdése már nem olyan egyszerű. Közel 15 éves előadói múltam sok kiábrándító tapasztalatára hivatkozhatom e helyütt. Mint irodalomtanár beleszerelmesedtem egy-egy korszakba, s úgy képzeltem naivul, hogy ami nekem szép és élvezetes, az mást is gyönyörködtetni fog. Próbálkoztam lelkiismeretes fölkészültséggel egy általam szépnek minősített téma előadására, pl. a hún-magyar rokonság problémája, Tompa allegorikus költészete, a kuruc balladák költői szépsége... s az eredmény : ásító unalom, szürke érdektelenség, bántó közöny. Dühített és végtelenül lesújtott. Hát ezért dolgoztam olyan lelkesen és altruisztikusan? Igen, hangsúlyozott altruisztikusan, mert 10—12 évvel ezelőtt még honoráriumról szó sem lehetett, s kötéllel fogták az előadókat. Másik irodalomtanár kollégám is felbuzdult, majd ő megmutatja, s Az ember tragédiájáról magyarázott lelkes odaadással. S mikor másik héten óvatosan puhatolóztam : hogyan tetszett az előadás? — lesújtó választ kaptam. „Valami ördögöt, vagy mi fenét emlegetett Ádám apánkkal egyetemben, de hogy mit akart vele, ű tuggya.“ Annyit már megtanultam, hogy nem lehet bármivel előállni. Kísérleteztem tovább. Bevittem Móricz Zsigmondinak a Hét krajcár c. kötetét, s a névadó novella elolvasása után láttam az arcokon az őszinte érdeklődést. Maga a téma tetszett. A nyomor művészi leírása, a szociális részvét rokonhúrokat pendített meg lelkűkben. Próbáltam utána az irodalom kettészakadásáról, Herczeg és Móricz közti ellentétről beszélni, de nagyon leegyszerűsített formában, s valami eredmény már mutatkozott. Érdeklődtek Móricz Zs. után, egy-két regényét, amelyben a kisvárosi polgárság s a paraszt-osztály küzdelmét festi, meg is rendelték könyvtáruk részére a tőlem kapott felvilágosítások alapján. De még ez sem volt teljes eredmény. Úgy éreztem, hogy még csak félmunkát végeztem. Azonban már sejtettem valamit, habár csak bizonytalan körvonalaiban láttam a tennivalókat. Azzal már tisztában voltam, hogy nem könnyű témát találni, mely a közérdeklődés homlokterébe állítva eredményesen felhasználható egyszerű munkás, vagy zsellér-kaszinókban, sőt gazdakörökben is. Mert nagy különbség mutatkozik Dunántúl és Alföldünk népe s szellemi nívója között is.
