Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Bartók J. Miklós és Mitrovics Gyula: Református tanárok és a lelkészi képesítés
Bartók J. Miklós : Református tanárok és a lelkészi képesítés. 1(57 a lelkész fölöttünk áll: a nagyobb teológiai szaktudás s ezen keresztül vallásos érzelmeinek, gondolatainak világosabb és öntudatosabb látása és propagálása. Most kapcsoljuk ki az egyetemes feltételeket az igazgatónál: szüksége van mindenekfölött valóságérzékre, szervezőképességre s akarata érvényesítésének arra a művészetére, amely hat a nélkül, hogy bárkit is bántana. Látjuk, hogy a szerepkör divergál, melyet egyesíthetnek kivételes képességű emberek, de ha nem egyesíti valaki, nagyobb kár, ha az igazgatónál az igazgatás képességei hiányzanak, mintha a teológiai szaktudás. Ha valamelyik növendéknek lelki kételyei vannak, elmegy a vallásoktatóhoz, s az felvilágosítja s lecsendesíti kételyeiben. Ha nem látnak tisztán valamelyik szaktárgy s a vallás igazságai között, ott van a szaktanár, akinek össze kell tudni egyeztetni tudománya minden tételét vallásával, vagy ha ehhez mélyebb teológiai szaktudás szükséges, a vallástanárral karöltve kell tájékozódnia s növendékeit tájékoztatnia. Akik világnézeti, vagy szellemi tudományokat tanítanak, tapasztalhatják, hogy hányszor jönnek tanítványaik vallási kérdésekkel sokkal inkább őhozzájuk, mint az igazgatóhoz, akihez — mint igazgatóhoz — inkább adminisztratív ügyeikben mennek. Szomorú volna, ha szakkérdésekben, melyekben a szaktanár és a vallástanár nem lát tisztán, az igazgatónak kellene hivatalból döntést hoznia, jóllehet megkérdezhető, és beleszólhat csakúgy, mint minden más tanár, akinek tudományától többet remélünk, mint a magunkétól. Vagy nevelési és fegyelmi ügyekben van az igazgatónak olyan tudományra szüksége, melyet csak a teológián tanulhatott meg, s mely viszont a többi tanároknál nélkülözhető. Bizonyára nincs, ellenben van szüksége arra, ami nélkül egy teológiát végzett átlag tanár nyugodtan ellehet: alája és föléje rendeltek között békés és alkotmányos közvetítésre, tanártársai érdem szerint való megítélésére, az intézet belülről és kívülről támadó érdekeinek világos felismerésére és megvédésére, súlyra, egyéniségre, lelkiismeretre, egy egész tanári kar helyett. Ezekkel a vezetői tulajdonságokkal mind rendelkezni s mellé a kiváló tanár és lelkes református ember fennebb vázolt feltételeivel bírni, de papi oklevél hiányában mégis alkalmatlannak minősíttetni olyan pozíció elnyerésére, ahol a hatásköre nem papi hatáskör lesz, egy olyan dolognak az erőszakolása, mely inkább emlékeztet a hierarchia célkitűzéseire, mintsem a református psyché józan igazságosságára. Az egyháziasságról vallott református felfogás más, mint az egyháztól való hatalmi függésnek mindenáron való hangsúlyozása és demonstrálása ; ebben a tekintetben meg kell őriznünk ösztöneinket, mert ha ez egyszer elhallgat, akkor négy évszázad elzúgott harcaira és zsoltáraira nem rezonál többé a lelkünk. Ügy élni le egy életet templomunk árnyékában, hogy minden belőle szálló hang megnyugtasson, s minden idegen zaj felriasszon, ez a református ember egyháziassága, melyről tudja, hogy nem uralom, hanem szolgálat, nem jelleg, hanem élet, amelyet mindnyájan élünk.
