Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Bartók J. Miklós és Mitrovics Gyula: Református tanárok és a lelkészi képesítés
Bariók J. Miklós: Református tanárok és a lelkészi képesítés. 106 kihullani. Mihelyt ez megtörténik, valami nagyon nemes patina hull le a református papi oklevélről, s eszünkbe juttatja azt az ideológiát, amelynek leküzdésére a reformáció valaha megszületett. S ezen a ponton mélyebb hangok is felzendülnek, melyek meg- hallására és megértésére jó fül és komoly elme kell. A reformáció ugyanis elvetette a papi hierarchiát, melynek kapilláris csövein valami misztikus fluidum folyt szét az egész világra, s nem az emberi nagyság, hanem az ebben való részesülés tett valakit pappá. A középkor irtózása a humanitásztól, a pápaság ama törekvése, hogy emberen- túlivá váljék, emelte ember és ég közé azt a felhőkakukvárat, ahonnan a renaissanceon és reformáción keresztül tért vissza az emberiség ismét önmagához. így történhetett meg az, hogy a református papi jellegben nem maradt semmi titokzatos ; nagy papjaink mindenek- fölött nagy emberek voltak, s erényeik emberi erények. Hogyan lehet akkor, hogy kilenc emberben semmi kiválóság ne érdekeljen bennünket, hanem a priori döntsön maga a jelleg, melynek birtokosainál csekély számuk miatt nincs módunk az emberi kiválóság mértékét hasonlítgatnunk? A világért sem felejtjük el azt, hogy az egyházias szellem minden körülmények között biztosítandó intézményeinknél. De vájjon kizárólag az igazgató jellegén múlik ez, ugyanakkor, amikor a növendékek közvetlen nevelését amúgy sem papi jellegű tanárok végzik? A nagy ellentmondás ezer karma ütközik ki ismét : kilenc-tíz tanár ötven-hatvanszor annyi foglalatoskodása növendékei között, mint az igazgatóé, már eleve eldöntötte az egyházias színt, s baj volna, ha annak hiányát egyetlen embernek kellene pótolnia. Az igazgató ellenőrző és irányító munkája kétségtelenül sokat tehet, de a szervezés és tisztánlátás, irányítás és kormányzás képességeivel ismét ott vagyunk az emberi nagyság egyetemes feltételeinél, ahol a tanárság többségétől nem vehetjük el az egybevetés lehetőségeit. A nem lelkészjellegű tanár ugyanúgy függ az egyházi hatóságoktól, mint a lelkészjellegű. Ugyanúgy felelősséggel tartozik egyházias magatartásáért, ugyanúgy rajta vannak a szemek, mint a lelkészjellegűn. Tíz, húsz, nem egyszer harminc esztendőn keresztül van alkalma a hatóságoknak kiismerni, hogy benne vannak-e vérében egyháza igazságai, s kiütköznek-e azok minden szaván, minden tanóráján. Észre lehet venni, hogy valakinek a vallása jellemévé vált-e, s tud-e ez a jellem vonzani s inspirálni. Akinél ezek a feltételek hiányzanak, ugyanúgy nem való tanárnak, mint ahogy igazgatónak, ezek a szempontok nem nélkülözhetetlenebbek az igazgatónál, mint a tanárnál. Ha valóban mélyen látunk, elfogulatlanul, tisztán gondolkozunk, be kell látnunk, hogy lelkész- és nem lelkészjellegű tanároknak az előbbrejutás szempontjából való jogi élességű szétválasztása az intézet belső munkamegosztásának sem kedvez. Kapcsoljuk ki az egyetemes emberiesség, tisztult világfelfogás, lelki nemesség és vallásosság papra és nem papra egyaránt kötelező voltát. Csak a pluszt vegyük, amiben
