Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Bartók J. Miklós és Mitrovics Gyula: Református tanárok és a lelkészi képesítés
Bariók J. Miklós: Református tanárok és a lelkészi képesítés. 165 Ami e dologban ez ideig történt, mindössze néhány tiszteletreméltó kivétel a nélkül, hogy ennek intézményes biztosítására valaha is terv merült volna fel. Tanárok vonzódása a teológia felé, papok vágya a bölcselet után igen szép, de egyéni ambíció ma is; kedvezett neki kollégiumaink patriarchális szelleme, hol mindenki egy testvér, s be-benyit egymás portáira, meg az az ősi örökség is, hogy a tudományok művelői többnyire papok voltak. Ez a szomszédolás széppé, meleggé tette egyházunk életét s tartalmassá a lelki vezetésre elhivatott főket. De egy hiányzott, amit a katolikus példákra hivatkozók ritkán vesznek észre a katolicizmusban : a szervezettség és az intézményesítés. Ebből aztán olyan példák adódnak, melyeket végül is tisztáznunk kell. A szokás majdnem törvénnyé emelte ugyanis, hogy különösen tanítóképzőinkben az igazgató mindig lelkészjellegű ember. Amit megszoktunk, azon nem csodálkozunk, ennek tulajdonítható, hogy senki sem vetette még fel a kérdést: hol a szelekció, mely arra alkalmas embereket természetes kiválogatódás útján maga fölé emel, amikor nincsen réteg, amiből ez a szelekció megtörténhessék? Nem készítettem statisztikát, de nem sokat tévedhetek, ha azt mondom, hogy református tanárainknak — az igazgatókat és vallástanárokat kivéve — legfeljebb 10%-a a lelkészképesítésű ember, nem több, mint amennyi igazgatóra szükség van. Ha tehát a jövőben itt-ott rostálás indulna, melynek célja megállapítani, hogy ki az, aki emberi jelleménél, szakképzettségénél, pedagógiai tapasztalatánál, bölcse- ségénél fogva méltó arra, hogy társai 90%-a fölé emeltessék, akkor nem tehetünk mást, mint kihagyni a rostából a 90%-ot, s csak azt beletenni, aki előjogainál fogva eleve hivatott arra, hogy benne- maradjon. Mennyi értékes ember kallódhatik így a ki nem rostáltak között, akit úgy ítélnek harmincöt esztendős némaságra, hogy szemügyre sem vették ! A logika igen átlátszó, ez ellen senki szót nem emelhet, nézzük tehát az imponderábiliákat, melyeknek félhomálya inkább szorul egy kis világosságra. Mint mindenben, ami egyházunkat és iskoláinkat érinti, itt is világnézeti és elvi kérdésekké kell finomodnia a leggyakorlatibb kérdéseknek is, kár minden szóért, melyet nem ilyen tartalom elevenít meg. Az első fontos dolog, hogy megtanuljuk a világot nem az egyének szempontjából nézni, úgy azonban, hogy ne tévesszük össze az egyént az egyéniséggel. Az utóbbira nagy szükség van, a nélkül nagy dolog még meg nem született, az egyénnek azonban mind a közérdek, mind az eszméket hordozó egyéniségek mellett el kell törpülnie. Ne azt kutassuk most, hogy kinek milyen volt az egyéni sorsa, egyik tanár miért szerzett lelkészi oklevelet, a másik miért nem. Azt se mondogassuk, hogy aki érez magában hivatást és haladni akar, álljon neki utólag és végezze el a teológiát. Ez mind az egyének béka-egér-harca mindaddig, amíg a tanárok lelkészi képesítése nem intézményes, a lelkészi oklevél pedig belépőjegy abba a rostába, amelyből nem lehet
