Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Kun Sándor: Magamról magunknak
156 Kun Sándor: Magamról magunknak. A legnagyobb hiba ott volt, hogy egy-egy óra eredménytelenségének az okát növendékeim hanyagságában, ostobaságában, gyenge elmebeli képességében kerestem és sohasem magamban, a magam metodikai készületlenségében. Az egyetem padjai közül, a tudósképző Eötvös-kollégiumból még azon frissiben kikerülve, hatalmasnak vélt tudományomra való büszkeségemben, túlzott elbizakodottságomban rettenetesen felülről kezeltem a nevelő gondjaimra bízott tanuló ifjúságot. Azt gondoltam, hogy ha én katedrái magasságomban színtiszta logikával elmagyarázom az ablativus absolutus vagy az accu- sativus cum infinitivo lényegét, akkor másnapra minden növendékemnek a legprecízebben kell tudnia a szabályt és annak alkalmazását, különben tehetségtelen, tehát nem középiskolába való, el kell buknia. Ennek a kíméletlen szigorúságnak az lett a következménye, hogy az első félév végén a latinból az első b) osztályban megbuktattam a tanulók 25%-át, a negyedik a) osztályban pedig a növendékek 44%-át, ami bizony igen magas percent. Iszonyú rémület vett erőt szegény kis tanítványaimon, olyan vasfegyelem uralkodott óráimon, hogy a légyzúgást meg lehetett hallani, de ennek — most visszagondolva rá, meg tudom állapítani — nem a szaktárgyam iránti szeretet és érdeklődés, hanem a tőlem való rettegés volt az oka, ami inkább negatív terméketlenséggel, mint pozitív termékenységgel járt. Lassacskán természetesen pedagógiai vizsgámra való készülésem közben didaktikai, metodikai és gyermeklélektani kérdésekkel foglalkozván mind nagyobb és nagyobb tanítási gyakorlatra tettem szert. Módszeres eljárásom javulása következtében eredményesebb lett növendékeimnek megfeszített munkája is, de merev szigorúságomból egy parányit sem engedtem, s az évvégi osztályozásnál ismét csak a szaktudás rideg szempontja vezetett bírálatomban, semmiféle más méltánylandó körülménytől magam befolyásoltatni nem engedtem. Bírálatom egyoldalúságát még csak fokozták — para- doxonszerűen hangzik ugyan — a szülőkkel való tárgyalásaim. Tudniillik nem tudtam megérteni a tehetségtelen tanítványaim szüleinek gyermekeik iránt való nagy elfogultságát, midőn mindegyik ilyen apa vagy anya gyakran könnyek között mondotta el nekem, hogy én félreismerem az ő fiát, hiszen az mindig tanul otthon, este tízkor fekszik le egészen kimerülve a szellemi munkától, egyébként pedig kedves, jó gyermek, szófogadó, születisztelő, kifogástalan viseletű tagja a családnak. Odahaza állandóan felkérdezik tőle a leckét, már instruktort is tartanak mellette, kemény, következetes munkára van fogva, készületlenül sohasem engedik el hazulról, hogy lehet az, hogy az iskolában mégsem tud felelni? Bizonyára megijed a szigorú hangtól, a rideg számonkéréstől, a rettegéstől összezavarodik, s így nem tudja magát értelmesen kifejezni. Nem volt még akkor meg bennem az érzék, hogy megértsem az ilyen felvilágosításokban rejlő sok igazságot, ellenben az illető tanuló munkájának eredménytelenségét látva, hajlandó voltam azt hinni, hogy engem a gyermekeikért aggódó szülők a jobb bizonyítvány érdekében félre
