Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Kun Sándor: Magamról magunknak
Kun Sándor; Magamról magunknak. 157 akarnak vezetni. E felett való bosszankodásomban, különösen midőn valamelyik szülő igaz meggyőződésének tudatában önérzetesebb hangot használt, néha-néha én is élesebben válaszolgattam, az apának vagy anyának esetleg jogos panaszát és felszólalását szuverén tanári ítélkezésembe való illetéktelen beavatkozásnak tekintettem, s ilyenkor dacosan megkötve magam, sértődöttségemben hideg kimértséggel szakítottam félbe a beszélgetést az iskola és a szülői ház közötti jóviszony ápolásának nagyobb dicsőségére. Az 1923. év szeptemberében a debreceni református Kollégium gimnáziumába választattam meg rendes tanárnak. A tanítás terén a Dunántúlon .elfoglalt álláspontomat magammal hoztam a Tiszántúlra is, igaz ugyan, hogy a pedagógiai vizsga letétele következtében egy kissé enyhített formában. De még mindig esküdtem az egyetemen magamba szítt szaktudományi szempont kizárólagosságára, szaktárgyaim tudományos, elméleti ismereteinek birtokát majdnem olyan mennyiségben és mélységben akartam megkívánni növendékeimtől, mint azokat én egyetemi tanulmányaim alatt elsajátítottam. Például egy-egy latinnyelvi jelenséget a legnagyobb részletességgel, az összes kivételekkel együtt egyetemi színvonalon igyekeztem tanítványaim előtt megtárgyalni, és szerettem volna, sőt elvártam, hogy magyarázatomat teljesen megértsék, és másnapra híven reprodukálni tudják. Nem elégedtem meg a magyar irodalom- történet tanítása közben a Beőthy-féle tankönyv anyagával, hanem az akkori kétkötetes ú. n. Nagy-Pintér szerint haladtam, jegyzetet írattam, amiért egy alkalommal — méltán — főigazgatói megrovást kaptam, és kijelentettem, hogy csak annak adok jelest magyarból, aki a tárgyalt írókat a Nagy-Pintérben közölt terjedelem és részletesség szerint tudja ismertetni. Nagyon túlterhelhettem a fiúkat, mert az akkori pompás osztálynak körülbelül egyharmada kapott jelest magyarból. Mindez azt mutatja, hogy akkor még nem alakult ki előttem az a józan mérték, mely gyermeklélektani és fejlődéstani irányelvek alapján bölcsen megszabja, hogy mekkora ismeretanyagot közölhetek bizonyos korú növendékeimnek, és hogy abból mennyit kérhetek tőlük számon a nélkül, hogy károsan és szükségtelenül terhelném őket. Óriási változás állott be azonban oktatói és nevelői felfogásomban, midőn megházasodtam, s aztán magam is szülő lettem. A bennem természetszerűen kialakult apai érzéseim, a gyermekem s később gyermekeim iránt megnyilvánuló határtalan szeretetem, a vérségi kötelék összeforrasztó erejének bensőséges megtapasztalása folytán lassanként megértettem azt a pápai anyát és apát, akik akkori végtelen csodálatomra tehetségtelen gyermekükről szent meggyőződéssel kijelentették előttem, hogy félreismertem kis fiukat, mert az a világ legokosabb és kegkedvesebb gyermeke. Hogyne lenne az az édesanyának és apának, az lett volna a természetellenes, ha nem úgy érezték volna 1 Mennyire megbánthattam én őket, midőn elítélőleg szemükre vetettem érthetetlennek vélt elfogultságukatl Rájöttem arra, hogy ezt az érzést feltétlenül számításba kell vennie a nevelőnek,
