Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 3. szám - Dr. Vályi Armand: Egyéni nevelés – közösségi nevelés
128 Dr. Vályi Armand : Egyéni nevelés — közösségi nevelés. igaz ismeretet kovácsol. Azt az egyéniséget, amely nemes intelligenciája révén, legbensőbb egyetemes humánumát fejti ki, nem kell értékelése veszedelmes eltévedésétől féltenünk. Mivel e végső logikai értékelő tudat törvényszerűsége egyetemes : ez az egyéniségre nevelés a legátfogóbb szellemi közösségre nevelést is jelenti. Azok a tudományok, amelyek az emberrel foglalkoznak (nyelv, történet, irodalom, vallás stb.) azonban szükségképpen más közösségi fogalmakat is revelálnak. Minden emberrel foglalkozó tudományos ismeret — éppen úgy mint más — értékelés is, mivel azonban itt az önérték elismerése emberre, emberi lélekre vonatkozik, az ismeret anyaga, mondjuk így : tárgya és alanya : ugyanaz az ember. Ez azt jelenti, hogy minden ilyen ítélet s ismeret létrejötténél fellép az erkölcsiség fogalma. A szembenálló tárgy az ismeretben élesen elválasztható formában : erkölcsi jó, vagy rossz formájában jelentkezik. Az erkölcsi értékelés, e végső közösségi funkció jellemzi a közösségi nevelést is. Másképpen közösségre nevelni, mint az erkölcsi fogalmak révén, nem lehet, s más tudományokkal sem, mint az emberrel foglalkozó tudománnyal. Az egyén életének egy része a közösségi elv uralma alatt formálódik, tehát a középiskolának szükségképpen közösségre is kell nevelnie. Általában az ismeret a legátfogóbb szellemi közösségre nevel, az emberrel foglalkozó tudomány erkölcsi közösségre. Ezért kell a középiskolai tanulmányok másik betetőzőjének lenni a filozófia mellett: a vallásnak. E két közösségi formánál közelebbi, vagy még inkább konkrétebb az a közösség, amely közös történeti sors alatt alakul ki, s közös társadalmi célokat tűz maga elé, hivatása átérzésével. Ez a közösség: a nemzet. Reámutattunk arra, hogy a liberálizmust miért és mint váltotta fel a nacionálizmus. A közösségi élet materiális színezetű s szélsőséges felfogása a faj elmélet, amely egymással szemben álló s az egyénnel mit sem törődő fajok küzdelmévé tudná alacsonyítani a történelmet. Eltekintve attól, hogy a faj fenntartója s valóságos megjelenése az egyén, óvatosan kell fogadnunk a faj elméletet azért is, mert merőben animális hasonlatot keres az ember életberendezésében. Az ember pedig több mint a faji bélyegek s jellemvonások összessége, s éppen szellemének alapvető rétegével több. A természeti én, amely a faji gondolat középpontja, a történeti időben a magasabbrangú történeti én fejlődési fokára jut. A közös történeti sors — nemzetté olvaszthat össze különböző fajokat is ! A nemzeti közösség elsősorban azonos történeti életben kifejlődött szellemi alkatot jelent, azaz történeti sorsközösség vállalását, amelynek nem ellensége, nem alárendeltje az egyén, hanem autonóm erkölcsiségű összetevője. Hiszen világos, hogy a közösségi erkölcsiség •— akár nevezzük Sprangerrel objektív lelkiismeretnek —• nem táplálkozhat máshonnan, mint az egyetemes erkölcsi törvényszerűségből — Spranger : abszolút lelkiismeret •—, s nem nyilvánulhat meg máshol, mint a szubjektív, az egyéni erkölcsi ítéletben. Az egészséges társadalmi közösség csakis a szabad és öntudatos erkölcsiségű
