Protestáns Tanügyi Szemle, 1936

1936 / 2. szám - Szathmáry Lajos: Tanári közszellem, mint pedagógiai tényező

Szalhmäry Lajos : Tanári közszellem, mint pedagógiai tényező.7:i

pengős tanulmányúti segélyről van szó, jómagam mint latin-görögszakos, párizsi kirándulást veszek tervbe, kollégám Heidelbergbe utaznék sürgősen hitbéli erősödés céljából, úgyhogy szegény angolszakos kartársam már alig meri beadni angliai útjával kapcsolatos kérvényét, hiszen csak helyettestanár. Az érettségi díjak elosztásának kulcsa, a szertárdotációk aránytalan volta stb. mind alkalmas tapló a szikrafogáshoz, a felebbezésekhez és a különvélemény-leszögezésekhez. (Mottó : itt elvekről van szó, azokból pedig nem engedhetünk !) Az elvi harcok és az ezekkel kapcsolatos csoportosulások kiszivárognak a diákok és a közönség köreibe és cseppet sem emelik a testiiletek tekintélgét.

(». Köztisztelet. A református tanárt puritánsága és túl egyéni gondolkodásmódja a társadalom átlagától meglehetősen elszigeteli. A szellemi javak sáfárai nem tartanak igényt arra, hogy bizonyos alkalmakkor egy városatyával, vagy egy bankigazgatóval egyazon sorban elöl üljenek. A társadalom azután annyira méltányolja igénytelenségük elismerésének föltétien igényét, hogy eszébe sem jut őket a számottevő elemek közé sorozni. Ez a személyes igénytelenség azonban a katedrának kijáró tiszteletet is elsüllyeszti. A végeredmény az, hogy a közfelfogás a tudós fizikust a mérnök mögé helyezi, az irodalomtanár boldog lehet, ha a napilap szerkesztője kezet fog vele, s a kitűnő hangú zene- és énektanár helyett a város egy kávéházi énekest tart zenei büszkeségnek. így azután a tanári igénytelenség mikor a személyes köztiszteletre nem reflektál, ugyanakkor tudományának, sőt magának a tudománynak a tömeg előtt való tekintélyét ássa alá.

Ha egyelőre tovább nem is megyünk, csak a fenti hat pontba foglaltakat összegezzük egységes képbe, s ebben a képben mi, akik e sorokon vonatkozásokat keresve futottunk végig, magunkra s részben miliőnkre ismerünk : már meg is kaptuk a református tanári közszellem mai arculatának vázlatképét. Rikító ez a jellemrajz, de legalább hangosan beszél. Egyben azonban ríkató is. Mert így szembenézve vele azonnal látjuk a lehetetlenségét annak, hogy ilyen keretek között a célul kitűzött református jellemképzés sikerrel folyhassék. Amennyiben mégis sikerrel folyik, az csak Isten külön kegyelmének ajándéka.

összegezve ugyanis a fentieket, a református tanári közszellem egyetlen jellemző vonásául a túlzott individualizmust kell meghúznunk (benne a kriticizmussal és a demokráciával), amennyiben egyéni és közösségi magatartást ez a főjellemvonás jellemzi legfeltűnőbben.

Ennek természetesen történelmi okai vannak. Hiszen annakidején az egész reformáció a vallásos egyéniség felszabadításának jegyében indult meg, ami profán vonatkozásokban azt jelentette, hogy emberi függetlenségünk csupán az Úristennel legyen függő viszonyban ; az önálló vizsgálódásban, az örök igazságok egyéni színezetű keresésében teljesen szabad maradjon. Ez természetes reakciója volt a közszellemét Rómából nyerő középkornak, a hierar