Protestáns Tanügyi Szemle, 1936

1936 / 2. szám - Szathmáry Lajos: Tanári közszellem, mint pedagógiai tényező

74 Szathmdry Lajos : Tanári közszellem, mint pedagógiai tényező.

chikus tekintélyen nyugvó, feltétlen önátadó állásfoglalástalanságnak. S ahogyan az ókor vége felé dúló személyes érvényesülési tébolylyal szemben a keresztyénségben jogos hangsúlyozója támadt az akkor időszerűvé vált tömegaszkézisnak, úgy a viszonyok további alakulásával kapcsolatban a reformáció is törvényszerűleg vetette fel úfabb koreszményként az egyéniség jelszavát, s vitte bele ezt innen kezdve a református iskolákba vezéreszme gyanánt.

Ezek szerint maga az individuálizmus történetileg szükségszerű, sőt evangéliumi szempontból is kötelességszerü tényleges vonása a református iskolák közszellemének. De útja egyben a református jellemnevelésnek is, amely emberileg önálló, Istent lelkileg szabadon kereső, független egyéniségeket akar kitermelni hitben, tudományban, művészetben, életgyakorlatban egyaránt. Csakhogy iskoláink a valóságban fonákul, hibásan, eltorzítva individuális közszellemüek, mint a fenti hat pontban láttuk is. Rengeteg emberi gyengeség, az individuálizmus köpenyének ráncaiba meghúzódó, onnan annak kakukfiókáiként kikelő gyarlóság vetkőzendő le előbb, hogy annak igazi arca felragyoghasson.

De meg aztán a világ kereke is fordult egyet azóta. Sőt a francia forradalommal és a világháborúval kettőt is. A fejlődéssel kapcsolatban ismét egy új világeszme vetődött bele az emberiség életébe : a kollektivitás eszméje. Ez természetesen már ab ovo az individuálizmus eszméjére épül, amennyiben a kollektivum nem egyszerűen a tömeget, a masszát jelenti, hanem egyéniségek öntudatos önalárendelését az összesség közérdekének. (Mintahogy az előbb az aszkézis is szerves előzménye volt a helyes egyéniség-alakulásnak.) Individuumok kellenek e szerint ma is a kollektivitás összetevőiül. Szükséges tehát a református iskolák egyéniségeket követelő ősi hagyománya, azonban javított kiadásban, az új idők új szellemének megfelelően, a mainak „égi mása“.

Ha tehát a mai közszellem, úgy amint van, ítéletre vonható is, igazában leglényegesebb tulajdonságunknak hordozója. Ezért nem elvetendő, hanem javítandó. Hibás az a következtetés, amelyet sok református tanár, tehát bizonyos százalékig a református tanárság, tanulságként levon, hogy t. i. egyetlen út az egység felé a visszatérés volna a középkorba. Mert ilyen hangok is hallatszanak : De jó volna ott, ahol nem szokás választani, ahol bírálgatni nem lehet, ahol szavazás nincs ! Hibás ez az álláspont. Hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy a történelemben visszaút nincsen. A kevesebb jog kevesebb felelősség elve ma már anakronizmus. Az egyéniség-kultuszt történelmi örökségként kaptuk, azt bele kell építeni a jövendőbe is, mint legsajátosabb tulajdonunkat.

Hogy a református középiskola betölthesse református egyéniségeket képző hivatását, nem a közszelleméből kell kivetkeznie, hanem az annak ráncaiba megbúvó gyarlóságaitól kell megszabadulnia. Tisztultabb református egyéniségű tanár, tökéletesebb református jellemeket nevelhet. De senki más.