Protestáns Tanügyi Szemle, 1936

1936 / 10. szám - Balogh István: Az önképzőkör válsága

420

Balogh István : Az önképzőkör válsága.

Ma, több mint száz év távlatában, az élet egészen más, a helyzet nagyot változott. Nincs már szükség nemzeti létmegmentő nyelvújítási mozgalomra, legfeljebb nyelvőrködésre, ami Zsirai Magyarosan-mozgalmában tevékenyen folyik. Kultúránk nemcsak az iskolákon, hanem tudományos és művészeti intézeteinken is messze túlnőtt. Irodalmunk európai színvonalú, érett és erősen differenciált, egy 17—18 éves ifjú szellemi mértékét messze meghaladó, úgyhogy ma már diákkorukat élő zsenik is nehezen számíthatnak első zsengéikkel gyors feltűnésre. A mai diáknak nem marad más hátra, mint titkos szerzői babérok utáni ácsingózás helyett tanulni és tanulni, szakadatlanul és sokat tanulni, hogy majd -— jó időre — számbajöhessen, külön hang lehessen a felnőttek társadalmában. Elraktározni és ki nem adni, gyűjteni és éretlenül nem pazarolni formátlan javait, ez a mai józan ifjú jelszava. Leckéje, iskolai teendője is több, mint százévelőtti elődjének. Hasztalan minden himezés-hámozás, bárminő könnyítési kísérlet, az élet mai kultúrigényei, a tudomány fejlődése, minden redukciós kísérletet kicsúfőlva, maguk kényszerítik rá az iskolákra földuzzadt „tananyagukat“, s büntetlenül, lelki kár nélkül nem lehet ezt a felsőbbségelőírta, bölcs minimumon alulra csökkenteni. De viszont a másik oldalon vigasztalódhatunk azon megfigyelés valószínű helyességén, hogy az oktatási anyag, a szellemi tőketöbblet folytonos gyarapodása az egymásután következő ifjabb nemzedékek kapacitásának arányos növekedésével is jár. Módszereskedéssé nem fajuló, okos módszer, biztosszemű anyagkiszemelés mindig el fogják űzni a túlterhelés rémét.

Az iskolai kötelességek tehát megszaporodtak, a diákenergiákat jobban igénybe veszik, a közízlés viszont sokat változott, finomodott, nyelvkincs s irodalom végtelenre duzzadt, rég elhagyván iskolás eredete vékonyka forráserecskéit. Az önképzőkör világítóköre, akárcsak a gyertyáké a reflektorok mellett, kifelé igen-igen összezsugorodott. Az iskolai produkciók, akárcsak a műkedvelő előadások, vagy a vidéki színtársulatok, csak kis kört érdekelnek. Befelé is mindtöbb osztozkodó társa lép fel sport-, sakk-, vallásos-, gyorsíró-körök, cserkészet, zene, aéro- és természettudományi szakosztályok formájában.

Ennyi, a lelkiért s a tagdíjáért versengő nemes érdek közepette , a tanuló képességei s ideje viszont nem korlátlanok. Az egyre fokozódó tanulmányi követelmények s leckéin felüli, ráadásos elfoglaltságai könnyen kimerítik. A nemzeti nyelv és irodalom magától értetődő I központúsága mellett nagy modern kultúrák rohama lepi meg, nyelvtanulási láz, fordítási irodalom, akárcsak a nagyok társadalmát kint az életben. Az önképzőkörnek a mai élet sokszínűségét kell visszatükröztetni. Mindent felkarolni, de átszűrni a magyar fajiság, a magyar nemzetiesség retortáján. A tudomány s művészet minden ága felölelhető, megfelelő pedagógiai biztosítékokkal. A szakosztályalakítás bürokratikus túlzás, a szemináriumlétesítés nagyzoló szólam e fokon, ellenben az eddigi keretek közt, a munkatérnek a reáliák-