Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 6. szám - Hazai irodalom
Hazai irodalom. 283 a magyar szakdidaktikai irodalomban egyedülálló, hézagpótló munkája. A főcím után ítelve bizonytalanságban lennénk a könyv tartalma felől az alcím azonban már közelebbről megvilágítja azt a vezető szempontot, amely köré szerző csoportosítani kívánja anyagát. Évtizedeken át folytatott részlettanulmányokon kiérlelődött, széles és biztos tudásnak, valamint a gyakorlati tanítás gazdag tapasztalatainak értékes eredménye ez a könyv. Az egészet szerzőnek a történelmi kultúráról alkotott felfogása hatja át, azért bevezetőül annak mivoltát fejtiki. Eszerint a régi szükkörű pozitivista felfogással szakítva ,,a tényeket, eseményeket, intézményeket mindig valamely kulturális értékhez mérjük“ és mind'g ,,egy nagvobb szintetikus egészbe illesztjük“. A történeti kultúra lényege ezek szerint nem más mint „korok egészének látása találkozásban a jelen egészének megértésével“. Anyagát két részben csoportosítja. Az első rész a történettanítás céljaival és főelveivel foglalkozik. Részletesen és megszívlelésre méltó okfejtéssel ismerteti a pozitivista történetírásnak a középiskolai történettanításra gyakorolt kártékony hatását, s nyomban utána kitűzi az új történetdidaktiká célját: a múlt igazi újraélését az adatnak, a részletnek a szintetikus egészen belül való helyes megértését. Azután megvilágítja az anyagkiválasztásnak eddig követett téves útjait, s megállapítja a gyermek tényleges fejlődési színvonalát és a kitűzött eszményi célokat egyaránt szolgáló, vagyis iskolaszerű szelekciónak szempontjait. A következő fejezetben az új, vagyis a szellemtudományi történetírásra támaszkodó történettanítás nagyfontosságú alapelveit állapítja meg, amikor leszögezi, hogy „minden történettanítás kiindulásában csakis jelenközpontú lehet.“ A múltból elsősorban az érdekel, „ami a jelenben a jövőnkre vonatkozólag érdekkel bír“. A történettanítás sokféle célja közül főként az emberismertető (karakterológiai), felelősségérzésre és állampolgári kötelességekre nevelő, a történeti folytonosság tudatának és a munkaközösség gondolatának kialakulását végző s jellemképző feladatokat fejti ki. Az első rész végén figyelemre méltó, nagyon értékes és Dékány mélyen szántó történetdidaktikai elmélkedésének érett gyümölcse a történetiségnek mint általános pedagógiai elvnek kifejtése. Saját szávai szerint „a történetiség elve ezt jelenti: általános nevelési elv követeli, hogy gondoskodjunk — több tárgy keretében •— egy szilárd vagy később még szilárdítható jelen- és jövőképről. Legyenek tehát határozott helyzetismereteink, határozott történeti színezetű érzületeink s végül konkrét történeti talajról meginduló, konkrét akarásaink, azaz programmunk. A középiskola mondhatni ép ezt szorította háttérbe". A második részben a tanítási eljárásokat ismerteti. Itt is gazdag, gondosan átszűrt, sokoldalú anyag tárul elénk. Mint az első részben, itt is meghagy minden régi jót, de erősen kidomborítja az újabb, haladottabb, korszerűbb eljárások előnyét és szükségét. Módok, szempontok, elvek, technikai eljárások egész tömege rajzik elénk. S mint az első részben a szellemtörténeti, úgy itt a munkaoktatás szempontja szövi keresztül-kasul az ismertetett eljárások hosszú sorát. A methodika régi, kipróbált elvei itt is új, kritikai szempontokkal gazdagítva jelennek meg előttünk. A könyv végére érve úgy érezzük, hogy abban a történelemtanításra vonatkozó legfőbb problémák a tudomány korszerű eredményeinek felhasználásával, mindig komoly, tárgyilagos nézőpontból, sokoldalúan vannak megvilágítva. De azt is érezzük, hogy szerzőt az előre megszabott terjedelem a magyar folyóiratok hasábjain általa már korábban részletesebben kidolgozott témák leegyszerűsítésére, sokszor bővebb fejtegetést igénylő kérdések megrövidítésére, néha megcsonkítására kényszerítette. Talán épen e miatt néha úgy tűnik fel, mintha a korábbi részletmunkák nem forrtak volna eléggé világos, rendszeres egységbe, mintha bizonyos strukturális hiányokat az olvasónak kellene pótolni. Helyenként bővebb lélektani, főként gyermek-lélektani fejtegetés is célravezetőbb lett volna, pl. a történeti megismerés és a szemléltetés kérdéseivel kapcsolatosan. Egy részletesen kidolgozott módszeres egység is jó példa lett volna a kifejtett elvek gyakorlati alkalmazására,
