Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 3. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. 135 szik észre ; beleszólnak néha más iskola tanárai, a család ismerősei, kik elég helytelenül bírálatot mondanak tanártársuk munkájáról, s nem egyszer kijelentik, hogy az iskola által gyengének minősített tanuló jó jegyet érdemelt volna. Ezt nem értjük. Viszont meg kell értenünk azt, hogy a házitanító, kinek megélhetését biztosítja a tanítvány, már csak a maga érdekében is a kelleténél rózsásabb képet fest a szülők előtt, s ezzel az iskola megítélését már eleve nehezíti. De legnagyobb baj az, hogy legújabban, főleg a háború óta, a napisajtó egészen külön kedves feladatának tartja azt, hogy az intés, illetőleg osztályozás idejében állandóan foglalkozzék ezzel a kérdéssel. Meg kell állapítanunk, hogy az ott írók legnagyobbrészt már rég elfeledték, mi volt iskolai életükben, s nem tudják, hogy a mai iskola egészen más, mint a régi. Azáltal, hogy napirenden tartják ezekben az izgalmas napokban a sajtó nagy nyilvánossága előtt is a kérdést, csak olajat öntenek a tűzre. Jól tudjuk, hogyha valakinek azt mondják : milyen sápadt, avagy beszélnek arról, hogy elpirult, tényleg maga is azt érzi, hogy sápadt, vagy elpirult. Ha a gyermek előtt folyton arról beszélnek, hogy a mai gyermek ideges, nem olyan ellenállóképes, mint a régi idők gyermeke, már csak azért is, hogy ne maradjon el a közvélemény szerint tipikus, modern gyermektársától, még az egészséges, teljesen normális gyermek is ilyen vonásokat kezd felöltem. Ha folyton azt hangoztatják, hogy félni kell attól, mi lesz az osztályozás következménye, már csak feltűnésvágyból is izgalmakat okoz a gyermek az iskolában, jeleneteket tanára előtt, kellemetlen napokat otthon a szülői házban. Ilyenkor rendszerint megjelennek a hírek, melyek a napilapokban diákeltűnésekről számolnak be. Elcsávargó gyermekek eltűnését jelentik be ideges szülők, jelentik be izgatott hozzátartozók, s az újságok ezt szívesen tálalják olvasóik elé. Azt, hogy a gyermek másnap, vagy talán már akkor is, mikor a sajtóközlemény megjelent, régen otthon van szülei ölelő karjai között, rendszerint nem olvassuk a lapokban, vagy észre sem vesszük, mert míg az eltűnés nagy betűkkel jeleni meg, a megtalált eltűntek rendesen az apróbetűs hírek között szerepelnek. Különben is úgy áll a dolog, hogy az eltűnések nagy része nem is valóság : elkésve érkezik valaki haza, vagy bejelentés nélkül megy valahová, ebből eltűnési hír származhatik. S minden diákeltűnési hír végén ott áll nyíltan, vagy burkoltan az a gyanú, hogy ennek az iskola, tanár, vagy a szigorú szülő az oka. Az is bizonyos, hogyha egy gyermek hosszabb ideig nem jön haza, a legszigorúbb szülő is megdöbben, s megfogadja, hogy visszatérő gyermekét nem fogja úgy fogadni, mint fogadta volna rossz bizonyítványa miatt, hanem elnézőbb lesz vele szemben. így sok elnézés történik, s előáll az a helyzet, hogy a gyermek ennek következtében nem végzi úgy munkáját, mint szigor mellett végezné, s hogy tanulásának eredménye azután még gyengébb lesz. Az iskola megítélését is befolyásolja ez a közhangulat, s ennek az lesz a sajnálatos következménye, hogy valóban olyan nemzedéket nevelünk, mely nem a szorgalmas munkával, buzgó odaadással kívánja az életben magának jövőjét kiküzdeni, hanem olyan alattomos eszközök használatához szokik hozzá, mint az iskola és szülő megfenyegetése. Szomorú kilátás ifjúságunk jövőjére 1 A bajnak első orvossága véleményem szerint az lenne, ha a társadalom, közvélemény, napisajtó nem avatkoznék ilyen módon bele az iskola munkájába, nem tenné a jelentéktelen dolgokat nyilvánosságával jelentékenyekké, érdekesekké', mondhatnám regényesekké. Bizonyos, hogyha ez az érdekesség elmaradna, kevesebb rossz diák menne el sétálni, hogy diadallal vonuljon majd vissza oda, szülői házába, ahová meghajolva kellett volna szégyenszemre bevonulnia ; nem fenyegetné oly sok rossz, vagy hanyag gyermek az iskolát, tanárait és szeretteit öngyilkossággal stb. Egész kétségtelen, hogy a bajok nagy részét ezzel a semmibevevéssel el lehetne tüntetni. Xem mondom, hogy minden esetben beválik ez az orvosság ; annak elbírálását azonban, hogy fontos-e valamely jelenség, bízza a közvélemény a szülőre és iskolára, bízza a pedagógusokra. Mert a neveléshez sem érthet mindenki, mégha úgy is véli, hogy neki ehhez joga vagy tehetsége van. Ha cipőt nem a szabó vagy kádár készít, miért van az, hogy a nevelés kérdéseiben mindenki szakembernek véli
