Protestáns Tanügyi Szemle, 1935

1935 / 8-9. szám - Dr. Gacsályi Sándor: A fegyelmezés

ür. Gacsdlyi Sándor : A fegyelmezés.

351

E mind gyakrabban felbukkanó hírek hallatára a tanárság egy része a régi jó időkre s a virgács üdvös hatására gondolva fájdalmasan sóhajt fel: „0 tempóra, o mores“, míg mások mea culpázva egész nevelési és ezzel együtt fegyelmezési rendszerünk megreformálását kérik. A szülők kara, amely óvatosságból rendszerint passzíve szemléli e harcot, többségében nyíltan a tanárok, titokban pedig a diáknak helyesel, s elkeseredését olykor névtelen levelekben vagy újságcikkekben önti ki.

A tanár és tanuló viszonya a múltban sem mindig volt zavartalan, de összeütközéseik nem voltak sem oly gyakoriak, sem oly élesek, mint ma. A tanár katedrája általában sokkal magasabban állott a tanulók padjai felett, mint napjainkban. Elég, ha saját diákéveinkre gondolunk vissza, s mindjárt észrevesszük a múlt és jelen különbségét. Tagadhatatlan, hogy a fegyelmezés terén nincs minden rendben, s a nehézséget még inkább fokozza az a körülmény, hogy a követendő eljárással maga a tanárság sincs tisztában. Amíg egyik helyen a botbüntetés behozatalát tartják kívánatosnak, addig másutt a tanulók önkormányzati rendszerével kísérleteznek, sőt vannak olyanok is, mint pl. a híres angol gyakorlati pedagógus Sanderson,1 akik kijelentik, hogy minden büntetés bűn.

E zűrzavar önként tolja kíváncsiságunk elé a következő kérdéseket : Mi ez átalakulás és az ebből származó ellentét belső értelme, s vájjon mindez szükségszerű-e? Ha igen, hogyan lehet a megváltozott viszonyoknak megfelelően a nevelés és tanítás szempontjából egyaránt kívánatos összhangot a tanár és tanítvány között teljesebbé tenni?

I. E folyamat gyökerei messze a múltba nyúlnak vissza.

A felvilágosodás kora a történelmileg kialakult jogok rendszere helyére az ember természetes jogait tette s megállapította, hogy minden embernek egyenlő joga van a szabadságra, amelyet, ha képes, erőszakkal is kivívhat magának. Ennek a gondolatnak a jegyében indította meg a XIX. század liberalizmusa azt a harcot, amely valamennyi elnyomott felszabadítását tűzte ki célul. Ez a mozgalom kezdetben csak az állami és társadalmi életet érintette, s jogokban főleg a férfinemet akarta részesíteni. Később azonban kiterjedt a családra is, s ott is felfedezett egy elnyomottat: a nőt. A vádlottak padjára, ahol előbb a kiváltságos osztályok ültek, most az egész férfinemet ültették, bűnül róva fel neki, hogy úgy a magán-, mint a közéletet szabályozó erkölcs- és jogrendszert saját érdekeinek megfelelően alkotta meg. E harcban a gyöngébb nem fényes győzelmet aratott az erősebb felett, s azt lehetett várni, hogy végre teljes lesz a felszabadított emberiség boldogsága. Az öröm azonban korai volt, mert mihamar kiderült, hogy még mindig van egy elnyomott, akit fel kell szabadítani : a gyermek. Egymásután jelentek meg a gyermek védel1 Sanderson of Oundle. (The Life und Work of a great Head master.) London 1926. 361 1.