Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 7. szám - Kapi-Králik Jenő: Bach–Haendel–Schütz
260 Kapi-Krdlik Jenő : Bach—Haendel—Schütz. énektantervével a mi alsó két- vagy alsó négyosztályos, heti 1—1 órás énekoktatásunkat, szomorú a régen énekléséről híres egyház, nemtörődömségét s mostoha elbánását látni az énekoktatásunk terén. Még lehangolóbb a helyzet képe akkor, ha azt nézzük, hogy kik tanítanak éneket. Ekkor tűnik csak ki, hogy szakszerűség szempontjából iskoláink legelhanyagoltabb tárgya az ének. A legtöbb helyen ének- és zenetanitásból semmiféle képesítéssel nem rendelkező, másszakos tanárok tanítják. Sok helyen nincs is egyházi énekóra ; elegendőnek vélik rá a vallásóra egy részét. Találunk az énekoktatók közt az intézeteken kívülálló, de szintén képesítés nélküli muzsikusokat, képesítés nélküli templomi kántorokat, katonakarmestereket. S mindez akkor történik, mikor a Zeneművészeti főiskola már évek óta nagytudású, alapos végzettségű művészembereket bocsát ki ének- és zenetanári képesítéssel, akik szemben a műkedvelő énekoktatókkal, még megfelelő történeti ismeretekkel kiművelt ízléssel is rendelkeznek. Az énekkarok szereplése is egy alapvető hibáról számol be. Iskoláink az énekkart csupán reprezentációs eszköznek tekintik s nem nevelőhatású órának. Az énekkarok műsora pedig a sok dilettáns énekoktató ízléshiányának megfelelően arról tanúskodik, hogy még ma is azt hiszik, hogy az ifjúságnak afféle művészet- pótlék való, s nem valódi művészi értékű zenemű. Az iskolai ének- oktatást ma kezükben tartó zenészek nyilván saját maguk után ítélve azt hiszik, hogy a komoly zenemű „magas“ az ifjúság számára ; azért azt még véletlenül sem tűzik műsorra, hanem helyette valami kávéházi szalonzene-nívón mozgó, értéktelen s pedagógiailag nemcsak használhatatlan, hanem egyenesen káros zeneműveket szerepeltetnek. Ugyanekkor találkozunk azzal a másik nagy tévedéssel, hogy azok, akik a zene szeretete és ápolása nélkül nőttek fel, még ma is azt tartják, hogy a zene csak szórakoztató, könnyű zene ; ez kell tehát az iskolába is. Elfelejtik azt, hogy minden gyermek romlatlan és épérzékű „szép“ iránti hajlammal rendelkezik, s azt nagyon sokszor éppen a felnőttek zenei ízléstelensége és zenei tájékozatlansága, vagy a gyermekes családokban egész nap könnyű zenét ontó hangos rádió teszi tönkre. Ének- és zenekaraink műsora nagyon vegyes ; rengeteg a sláger és az egyveleg. A műsorkészítők ízléshiányáról tanúskodik a sok, középiskolába nem való s a múlt század idejét hagyott, ósdi stílusában írt névtelenek munkái. Az a fontos elv, hogy külföldről csak remekműveket, elsőrangú szerzőket adjunk elő, az nálunk ismeretlen. Magyar énekkarok műsorán szinte csodálkozva olvassuk ezeket a neveket : Riesenfels Latann, Theodor-Lack, Lincke, Komzák stb. Ezek azok, akiket Kodály Zoltán „névtelen“ szürkéknek nevezett. Sajnos, ezek nem csak névtelenek ! Hanem nagyon sokszor német gondolatnak, német ízlésnek a termékei, még akkor is, ha magyar szöveggel éneklik. Nagyon szomorú az, hogy még mindig vannak iskoláink, ahol tudomásul sem vették, hogy Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, vagy
