Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 6. szám - Kövendi Dénes: A latin tanítás kérdéséhez
Kövendi Dénes: A latin tanítás kérdéséhez. 275 (Itt jegyezzük meg, mily sajnálatos, hogy újabban reálgimnáziumban nem lehet a „Pro Archia poéta“-t olvasni, pedig a római jellemnek a tudományok, irodalommal szemben elfoglalt, a gyakorlati élet, az állam érdeke szempontjából értékelő álláspontját ismertethetnők meg belőle.) Vagy érdektelenek-e azok a részek, hol a háború jelentőségét (ekkor szálltak először szembe a nemesség gőgjével), Micipsa családja tragikus sorsát, Jugurtha jellemét, a római nemesek romlottságát, velük szemben P. Scipio nemes jellemét fejtegeti ? Igen értékes a 41—2. f. tört meti visszapillantása is: Sallustius Carthago fel- dúlásában látja a hanyatlás kezdetét, mert addig a veszélytől való félelem megóvta a polgári osztályok egyensúlyát, nem engedte őket a szertelenség, elbizakodottság rabjává lenni. Vagy a 63. f.-ben, mint hat Mariusra a haruspex jóslata, hogy meg merje pályázni a konzulságot: nem örök emberi igazság -e, hogy éppen a legnagyobbak életét döntő pillanatokban démonikus sugallatok, irracionális momentumok irányítják ? És még egyszer : csak, ha összefüggően olvasunk, hónapokon át egy Liviust, Sallustiust, tudjuk megérezni és megkülönböztetni a különböző ethoszokat : az egyik Augustus újra emelkedő Rómájában, akár Horatius, törekszik a princepset a régi római erények és istenek fölélesztésében támogatni : innen zavartalan lelkesedése, a másik a polgárháborúk sivár korának fanyar gyermeke. Anekdoták, chrestomathiák egy erős írói egyéniség hatását nem adhatják meg. Az igaz, hogy a gimnáziumok két alsó osztályában nagyon helyén volna egy, a Liber Sexti-hez hasonló, a római életbe vonzóan bevezető könyv. Ott Liviust a harmadik évfolyamban kellene kezdeni, annál inkább, mert akkor már jobban ragaszkodhatunk Livius oly eleven, vonzó, lelkes előadásához. Természetesen, ha függelékül — mint egyes tankönyveinkben eddig is történt — jellemző anekdoták is szerepelnek, az csak élénkíteni fogja a tanítást. De gerincét kell, hogy nagy írók összefüggő művei képezzék : éppen igazi esztétikai hatás csak ezekből áradhat. Végezetül legyen szabad kartársaink figyelmét felhívni néhány műre, melyek a görög-római antikvitás lelkét, elsősorban az istenek lényén keresztül, megismerni segítenek. Az egészen a világháborút követő évekig uralkodott materialisztikus vallástörténettel szemben, mely sajátságos paradoxonnal a vallástalan ember (Hume) atomizáló pszichologizmusával és utilitarizmusával analizált fel minden nagy élményt szürke banalitássá, a nagy áttörést W. F. Otto frankfurti prof. kristálytiszta plasztikussággal, ragyogó művészettel megrajzolt isten-alakjai jelentették : „Die Götter Griechenlands“ c. művében. (II. kiadása Frankfurt a/M-ban, 1934-ben.) Az általa megindított új irány a vallásos élmény megérzése és — értése által, az antik embernek a nagy világvalóságoktól (Apollon, a Múzsák, Athene, Dionysos, Aphrodite, Eros) való megragadottságát újra átélve, törekszik az antikvitás lényegébe hatolni. Otto szempontjaiból indulva, írta meg már idézett „Römische Religonsgeschichte“-jét Fr. Altheim, ki úgy ebben, mint „Griechische Götter im alten Rom“ és „Terra Mater“ 3*
