Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 3. szám - Rab István: A latin szövegek kérdéséhez
Rab István : A latin szöveg kérdéséhez. i:í5 indociliák, melyek pedig egészen könnyen felfogható dolgok, de — csudálatos módon — mégis taníthatatlanok. Ezekben a sorokban én is egy ilyen magától értetődő, de eddig még alig megvalósított és szinte azt kell hinnem, meg sem valósítható igazságra szeretném a figyelmet ráterelni. A középiskola latin olvasmányi anyagára. Nem tudom, ki hogyan van ezzel a kérdéssel, de én úgy érzem, hogy itt sok minden nincs rendben. Pedig a kérdés annál fontosabb, mert a legalapvetőbb, és a latin tanítás eredményessége szempontjából életbevágó. Hogy a mostani latin olvasmányi anyagot osztályok szerint hogyan osszuk be, milyen koncentrációs köröket alkossunk, és miként alkalmazzuk a latin olvasmányi anyagot a többi szellem- tudományokból már elsajátított, vagy ezután megtanulandó ismeretekhez, amiről dr. Sarkadi Nagy János írt legutóbb figyelemre méltó cikket, szintén nem lényegtelen kérdés, de mégis a szövegkérdéshez viszonyítva — et tempore et usu posterius est. Elsőd- legesebb, lényegbevágóbb sőt conditio sine qua non : az olvasmányi anyag nagyon de nagyon gondos kiválogatása. És itt a Liber Sexti jut eszembe. A szaktársak közül talán meg fogja nekem valaki izenni, hogy a középiskola alsó négy osztályának ez a remek kis kézikönyve miért tűnt el a latin tanítás színpadáról. Mert én nem tudom. És hogy azokat az eleven, vonzó, érdekes és értékes kis olvasmányokat miért kellett Liviusból átdolgozott, túlnyomó részben érdektelen, sőt unalmas darabokkal fölcserélni. Mert ezt még kevésbbé értem. De az a kolléga, aki erről engem fel fog világosítani — bocsánat a tónusért — nehogy nekem a „szerves kapcsolatokra“, „alapvetésekre“, „fokozatos felépítésekre“ hivatkozzék. Mert ezeket a tanár megérti, a gyerekek azonban nem. És hiába mondjuk nekik az unalom perceiben, hogy vegyetek erőt magatokon, érdeklődjetek, ne ásítozzatok, hiszen ez az unalom mindössze csak négy évig, esetleg nyolcig tart, és hát hiába, ez az a bizonyos keserű gyökere a tudománynak, és majd 30 éves korotokban meg fogjátok ízlelni a keserű gyökerű fa gyümölcseinek édességét... És ezen az sem segít ám, ha azt a Livius anyagot dramatizálással próbálom vonzóbbá tenni. Mert úgy járunk vele, mint egy minapi rádióelőadással. Az előadó a balatoni jégvitorlázást ismertette. És hogy előadását elevenebbé tegye, maga mellé vett egy deuteragonisztészt. Aki időnként és helyenként és közönként (fölösleges) kérdéseket intézett hozzá. Ilyenformán : Második színész : „No és mondja kérem, ezidőszerint hány jégvitorlás van a Balatonon?“ Első színész : „Hány? Körülbelül 68 !“ Második színész : „68? No ez már igazán szép szám.“ És így tovább. Amiben nincs sucus, abból nem lehet nedvet kifacsarni. Es ha a taplót 60 gyerekkel vállvetve facsargatom is, abból nem jön ki nedű, legfeljebb valamennyien halálosan belefáradunk. Mert az, hogy a sas Lucumo fejéről lekapja a kalapot s aztán megint visszateszi, ez kérem nem érdekli a gyereket. Még a tanárt sem. Mert nem jön ki belőle semmi. Abból pedig, hogy veiibeliek betörtek a rómaiak szántóföldjeire és a nyájakat elhajtották, a rómaiak meg visszatörtek és
