Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 2. szám - Cziriák Béla: A középiskolai vallásos nevelés kérdéséhez
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 5 ti mezesét, szóval túlsókat követel az ifjaktól, akik pedig nem panaszkodhatnak a tanulnivalók kicsisége miatt sem, sem pedig amiatt, mintha a mindenféle 8—10 ifjúsági egyleti munka nem venné igénybe és nem aknázná ki „tevékenységi ösztönüket“. Ha sem Krisztus nem kívánta, sem az őskeresztyén egyház, sem a reformáció nem kívánta Krisztus példája szerint a keresztyén életnek hozzá nem illő túlzásait, miért kívánjuk mi azokat? Miért kívánjuk azt a sok misztikumot, a diákok el- és beképzeléseit, miért beszélünk az élményeket valódi, őszinte élményeivel megindító hívő lelkületű valláspedagogusokról, akik most már lesznek az új irányban, mert hát vájjon ki állapítja meg, hogy ki a hívő pedagógus, a régi irányú-e, vagy az új irányú, avagy ki a „farizeus“ valláspeda- gogus, aki „nem indíthatja el az új lelkeket a vallás útján“, ki az a „paposán nagyképű“, az ifjúsági „öntevékenységi ösztönt“ elfojtó vallástanár, a régi irányú-e, vagy a másik irányú? Miért kívánjuk a több imádkozást, az imaórák, a csendes percek, a mindennapi ifjúsági istentisztelet bevezetését, az iskolai gyülekezetbe beszervezését, a diákpresbiterkedést, a diáksáfárkodást? Miért túlozzuk a kívánalmakat a diákokkal szemben? Miért tömörítjük újabban már nem is egy, de több iskolai egyletbe? Miért hajtjuk a diákságot ennyi egylet igájába, mégha eleinte tetszenék is neki a sokféle tisztség, cím stb., mégha igyekeznek is nekünk szótfogadni önként, vagy számításból? Miért avatjuk újra a már egyházunkba beavatott és ott már konfirmációban fogadalmat tett diákjainkat? Miért játszatjuk le velők a felnőttek szerepét? Miért szoktatjuk rá őket a „kothurnus“-ban járás-kelésre? Miért vegyünk el a szüleiktől még több pénzt az adakozás gyakorlására, hiszen csak a más pénze odaadásában gyakoroljuk, nem a magáé odaadásában. Miért csak a „külföldön bevált adakozási mód“-on végezzék ezt — a borítékmódszerrel (methodiz- mus). Ilyen felfogás mellett az állampolgári nevelés érdekében beszervezhetnénk a diákokat egy iskolai városba, faluba, vármegyébe, megválaszthatnánk őket polgármesterré, falusi jegyzővé, közgyámmá, szolgabíróvá, hogy gyakorolják magukat az állampolgári életben, hogy lenne az iskola rájok nézve az élet iskolája, ahol úgy nevelnénk őket az állampolgári életre és nemcsak tanítanánk, avagy talán nem is tanítanánk, mert a diákpresbiter, vagy diákszolgabíró nem is érne rá tanulni az egyházi és állami élet élésétől. Nem mondom, hogy nem lehet megcsinálni és ideig-óráig elismerést is szerezni a nagy buzgósággal, a tetszetős jelszavakkal, de hova vezet ez? Mi lesz a diákokkal és mi lesz azzal a keresztyén vallásos élettel, amelyre nevelni igyekezünk ? Szerintem az lesz, hogy a diákot egy darabig delektálja a varietas, az új dolog, egy darabig tetszeleg a nagyok szerepében, tanulmányai árán is forgolódik a sok tisztségben, esetleg előrelátásból, számításból önként jelentkezik a bibliai tanulmányozásra beállított külön egyletbe, atyáskodik a kisebbek felett és „tárgyilagossággal“ (?) ítélkezik bűnös társa felett, avagy ha igazán lelkiismeretes, igyekvő diák,
