Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 9-10. szám - Papp István: A nyelvtisztító mozgalom és az iskola
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMI.E-.571 hogy elvegyüljenek a nép között, szeretettel figyelgessék annak meséit és dalait s azokat híven le is jegyezzék. Példának állítom eléjük Tompa Mihály alakját, aki költeményeinek tárgyát jórészt már tanulókorában gyűjtögette a nép ajkáról. Természetes azonban, hogy a népnyelv nem lehet az a végső minta, értékelő elv, amelyen minden adott esetben le lehetne mérni egy-egy kifejezés magyarosságát, illetőleg idegenszerűségét. Egyes vonatkozásokban a nép, egyes népcsoportjaink nyelve jobban át van itatva idegen szavakkal és szófűzésekkel, mint az irodalmi és a köznyelv. Meg aztán a népnek nincsenek mindarra szavai és szólásai, amiket egy művelt embernek lépten-nyomon ki kell fejeznie. Ezért múlhatatlanul szükséges, hogy megnyissuk fiaink és leányaink előtt már igen-igen korán remekíróinknak, Petőfinek, Aranynak, Jókainak, Gárdonyinak stb. írásait. S ne elégedjünk meg azzal, hogy nagy íróinknak egyes kiszemelt műveit az iskolában közösen feldolgozzuk vagy másokat otthoni feldolgozásra kijelölünk. Nem elég az semmiképpen — értessük meg a tanulóinkkal —-, ha ezeket a halhatatlan magyar írásokat csak egyszer olvassák az életben. Szívükbe kell vésni irodalmi nagyjainknak állandó szeretetét. Legyen egy Petőfi meg a többi nagyok mindennapi szellemi tápláléka a magyar embernek már zsenge gyermekkorától. Legyen olvasásuk állandó szükséglet számára, olyan, mint a mindennapi betevő falat, vagy mint a Szentírás. —- A németeknél ritkaságszámba megy az a ház, ahol ne volna meg Cioethe Faustja. Nálunk hány családi kört ismerünk, ahol a családi könyvtárban helyet foglalnak tizedrangú újdonült irócskák, de nincs meg benne Petőfi Sándor. Pedig nagyjainkhoz, azok örökértékű szellemi hagyatékához való szívós ragaszkodás kellene a mai megpróbáltatások idejében, serre megtanítani, ránevelni az ifjúságot: az iskolának elsőrendű kötelessége. A tősgyökeres népnyelv és a kiművelt irodalmi nyelv mellett még egy harmadikat kell mintául állítani az iskolai fiatalság elé : a tiszta, emelkedett köznyelv élőszóbeli használatát. Itt minden teher a tanári rend vállaira nehezedik. Most már nem utasítgatni kell a tanulót ide vagy amoda, hanem a sajátmaga mindennapi gyakorlatával kell hajlítgatni a tanárnak észrevétlenül a tanuló magyar nyelvérzékét. Tudjuk, roppant önuralomra van szüksége a tanárnak abban, hogy beszéde, minden megjegyzése felajzott legyen a magyarosságra, hogy sokszor igen elvont tételek, jelenségek iskolai magyarázatába magyaros csínt, megkapó nyelvi zamatot és erőt lopjon be, hogy a szakkifejezések nemzetközi színtelenségét és semmitmondó sejtelmességét minden esetben világos és sikerült magyar megfelelőikkel váltsa fel. Tudjuk, mennyit kell küszködni az iskolában azzal, hogy az osztály minden tagja megértse a tanár magyarázatát. Ilyenkor — a nevelő-oktató lázban — a tanár nagyon könnyen elfelejtkezik arról, hogy magyarázatának külső, nyelvi formája mindenben megfeleljen a magasabb nemzeti és szépészeti követelményeknek. De sokszor épp a nagyobb világosság kedvéért, minden 2*
