Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 7. szám - Jákfai Gömbös Miklós: A névmagyarosításról
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 267 és hasonló elnevezésekkel jelölte meg a jövevényeket honi szokás szerint. Mindez, persze, nemcsak nálunk történt így, hanem más népeknél is. A Németországba vándorolt Ajtósi de Ajtós fiúból így született meg az a nagy német festő, Dürer, a szláv környezet esik, vies, ov bozzátoldásával még ma is könnyedén asszimilál, az oláhok pedig egy iu hozzáírásával átfestik a legszebb magyar nevet is. Mécs Lászlót például családi nevén Martoncsiknak hívták s ezen a címen szláv költőnek kiáltották ki a csehek. Erre a család kutatni kezdett és hitelesen kimutatta, hogy ősük, egy Márton nevű alföldi magyar a felvidékre került, ahol a tót környezet Martoncsikká formálta át a Márton nevet. A civilizáció terjedésével azonban a környezet névváltoztató ereje folyton gyengült és mind jobban és jobban az egyén elhatározása lesz a döntő tényező. És itt kerülünk mi, magyarok, a többi európai népekkel szemben igen nagy hátrányba. Mert míg a többi népeknél abban az időben folyt le a fajok keveredése és a nevek kialakulása, amikor még a környezet volt az erősebb tényező a nevek formálásánál, nálunk ez a folyamat jórészt arra az időre esik, mikor már az egyén elhatározása a fontosabb. A török kitakarodása után, amint tudjuk, a bécsi kormányzat céltudatosan tömör nemzetiségi alakulatokat telepített az elpusztult országrészekre, de a magyarlakta vidékeket is elárasztották idegen iparosok, kereskedők, munkások, s a zsoldos katonaság és az idegen hivatalnokok közül is sokan meghonosodtak az országban, különösen a városokban. Ezeknek az utódai, valamint a nemzetiségi tömbökből szórványosan magyarnyelvű vidékekre került honfitársaink akadály nélkül elnyerhettek címet, rangot, hivatalt, méltóságot a nélkül, hogy bárki is azt kívánta volna tőlük, hogy magyar nevet vegyenek fel. Pedig a magyar környezetben szívben, lélekben teljesen megmagyarosodtak, sőt vérben is, mert generációkon keresztül vérbeli magyar családokkal házasodtak össze, s éppen ezért sokaknál az idegen név ma már csak egy érthetetlen és érzelmetlen köpönyeg, olyan, mintha narancshéjba hámozott almát gyömöszölnénk. Mert hiszen rajongó hívei a magyar nemzeti gondolatnak, a magyar népnek, magyar kultúrának és semmi mással nem éreznek közösséget. Noha mi, magyar nevű magyarok, elismerjük azt, hogy idegenhangzású névvel is lehet valaki lelkes magyar, ma mégis az a szent meggyőződésünk, hogy mai csonkaságunkban és elesettségünkben sokak által talán végig sem gondolt, halálosan fontos kérdéssé vált a névmagyarosítás ügye. A magyarság most vívja lét és nemlét kérdésének szörnyű harcát. A közeli évtizedek fogják eldönteni, hogy az ezeréves magyar nemzetben van-e még akkora életerő, hogy nemzet maradhat az európai fajok harcában, vagy pedig mint jelentéktelen néptöredék, mint mások szolgája és hatalmi függeléke fejezi be dicstelenül a dicsőséges magyar történelem utolsó korszakát. És ebben a szentséges í*
