Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 6. szám - Dr. Kardeván Károly: A középiskolai reform és a német nyelvtanítás
PRO TEST A X S TANÜGYI SZEMLE 240 Az adott helyzetben mi volna tehát a teendő? Mindenekelőtt le kell számolni avval a balhiedelemmel, hogy a középiskolában az idegen nyelven való beszédkészséget el lehet sajátítani. A szülők, kiváló elméleti pedagógusok ezt a tényt már régen megállapították, számolnak vele és más utón keresik a megoldást. Az iskola azonban még mindig irreális célok után fut, és ez okozza a tanárok és tanítványok kínos, sikertelen fáradságát. I la az ember a reális tények beismerésétől nem retten vissza és positivista mer lenni az iskolai nyelvtanítás kérdésében, a következőket kell megállapítania : A felnőtteknek rendezett nyelvi kurzusok sikere a középiskolára nézve csak negatív tanulsággal jár : nem lehet ránézve irányadó. Nyelvkurzusokra olyanok iratkoznak be, akik magukban nyelvtehetséget éreznek és nyelvet meg akarnak tanulni. Sokan csalódva a maguk tehetségében vagy akaraterejében, a nehézségek növekedésével kilépnek a tanfolyamból. Folytatják a többiek, akik azután ráfeküsz- nek erre a többnyire már egyetlen tanulmányukra, otthon szorgalmasan készülnek az órákra, olvasgatnak az idegen nyelven s meg is tanulják. Az iskolában nem így van. Az Utasítások maguk beismerik : „A beszédgyakorlatok főnehézsége abban rejlik, bogy a beszéd egyéni ügyesség, az iskola pedig egyéni kiképzésre nem igen ér rá, mert a tanár a beszédgyakorlatok alkalmával csak kevés időt juttat egy- egy tanulónak.“ (Nyolc év alatt körülbelül egy órát beszélhet egy tanuló !) Az Utasítások azonban ebből nem azt a következtetést vonják le, amit mi, hanem így folytatják : „Annál inkább kell arra törekedni, hogy fokozzuk a tanulók érdeklődését a beszédgyakorlatok iránt s felkeltsük beszélőkedvüket s az egész osztályt bevonjuk a beszélgetésbe.“ A mi következtetésünk az, hogy a beszédgyakorlatok a középiskolai nyelvtanításban csak alárendelt szerepet játszhatnak. A beszéd- készség megindítása lehet csupán cél a és nem több. Az iskolában más a helyzet, mint a felnőtteknek rendezett nyelvi tanfolyamokon. Akiknek nincs nyelvtehetségük, nem lépnek ki az iskolából. A diákok jó része nem is akarja a nyelvet megtanulni s még jó, ha megtanulja a leckét. A tanár pedig folyton módszereskedik, dolgozik az óráján, folyton beszél és próbál beszéltetni, míg belefárad a munkájába. Ha véletlenül latint is tanít, sóhajtva gondol arra a szintén nehéz és mégis sokkal könnyebb munkára, mibe a latin tanítás kerül. A német órákon a diákok egy része passzíve viselkedik s gúnyos szánalommal nézi a tanár szélmalomharcát, a jobbérzésűek pedig maguk is a latin felé sóhajtanak. A latinra úgy tudnak készülni, hogy az eredmény biztos. Ha megtanulják a szavakat, a nyelvtant, tudnak fordítani, jelest kapnak. Ha mulasztani kénytelenek, a maguk erejéből pótolhatják a mulasztottakat. Evvel szemben a németben folyton beszédkészséget követelnek tőlük, mit az iskola nekik megadni nem tud. Állandó bizonytalanságban érzik magukat, s ez éppenséggel nem fokozza tanulási kedvüket. Mi volna tehát a teendő? Bármily reakciósnak (tulajdonképpen
