Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 5. szám - Ravasz Árpád: A cserkészet és az iskola
174 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE haszontalanná, passzívvá tehet egy egész osztályt. A jó osztályfőnök sokszor csodákat mívelhet fiaival. Mennyivel inkább így van ez a cserkészcsapat parancsnokával, aki a fiúkkal való bizalmas és fesztelenül barátságos érintkezési módjával ezer alkalmat találhat arra, hogy őszinte, igaz képet nyerjen a neveltjeiről, teljes mértékben megnyerje azoknak a tiszteletét és ragaszkodó szeretetét. Milyen óriási távlat nyílik meg előtte abban, hogy tisztjei, segédtisztjei, őrsvezetői révén s a maga saját személyes hatásával irányítsa a cserkészetet testi és lelki fejlődésükben, egész jellemük kialakulásában ! Szinte szédítően nagy felelősséget rak a szervezőtestület a parancsnok vállaira, amikor őt megválasztja. A csapatparancsnoknak született pedagógusnak kell lennie. Az ő munkája önkéntes vállalkozás lehet csak. A parancsnokság elvállalására semmiféle presszióval kötelezni nem lehet. Az mindegy, hogy milyen tantárgyakat tanít az iskolában, az a fő, hogy született pedagógus legyen, s e mellett minden tőle kitelhető erejével akarjon is jó cserkészvezető lenni. Ha e mellett megvan az általános műveltsége is és szívesen sajátítja el a speciális cserkészismereteket is : akkor egészen biztosan meg fogja állani a helyét. Tehát a csapatparancsnok megválasztása legyen olyan nagy gondja az iskolának, mint az igazgató személyének megválasztása. Az így jól megválasztott csapatparancsnok legelső gondja legyen az, hogy a tanáritestület tagjaival minden lehető uton-módon, bizalmas érintkezésben és hivatalosan is megismertesse és megszerettesse a cserkészetet. Ha csak lehet, vonjon be a munkájába minden arravaló fiatal tanárt s igyekezzék gárdát nevelni a cserkésznevelésnek magában a tanáritestületben is. Viszont a tanáritestület minden tagjának akarnia kell megismerni a cserkészetet, mert másképpen sem helyes ítéletet nem alkothat róla, sem fel nem tudja használni a saját nevelői munkájában annak sok-sok értékét. Ha nem félnék a rendeletekkel való operálás eredménytelenségétől, szívesen kérném a konventet olyan rendelkezés kiadására, hogy minden tanáritestület köteles néhány, tisztán erre a célra összehívott gyűlésen a cserkészettel foglalkozni, azt tanulmányozni s arról vitát indítani. De sokkal jobb lesz, ha ezt szívesen és önként csinálják meg maguk a testületek. Minden tanár tartsa kötelességének legalább Sik Sándor ,,A cserkészet“ cimű kis könyvét (Magyar Szemle kincsestára 105. szám) elolvasni. Mihelyt a tanáritestület kellőképpen tisztában van a cserkészettel s annak lényegét és éltető lelkét meg tudja érezni, abban a pillanatban már sokat könnyebbült a csapatparancsnok munkája, és a munka sikere már félig biztosított. Távolról sem gondolok arra, hogy a tanárikart, mint hivatalos testületet túlságosan beleelegyítsem a cserkészmunka vezetésébe. Nem szeretném az iskola hivatalos bilincsei közé szorítni ezt a par- excellence ifjúsági mozgalmat, amelynek magából az ifjúságból kell kinőnie s mint minden önkéntes és éppen ezért értékes munkának magától és nem parancsszóra kell fejlődnie. Mihelyt ide is belépne
