Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 2-3. szám - Szondy György: Szülőföldem szép határa
64 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE megjelenéséről, fák rügyezéséről, virágok festéséről, gyümölcsök éréséről, lombhullásról. A szövegrészt az illető hónap jellemző növényei és állatai díszítik s a naptárlap így kerül csinos keretben a szekrény melletti falra. Az efféle kiállítás eszméje nem új s nem tőlem származik, de kivitelben még sehol sem láttam, pedig a természetrajz tanításában rendkívüli szerepet kellene játszania. Szerepének fontossága akkor válik szembetűnővé, ha meggondoljuk, hogy a középiskolák felsőbb osztályaiban, ahol összefüggő képet kellene adnunk a természetről, mindössze heti 3, illetve a leányiskolákban heti 2 óra jut a természetrajznak. Mily óriási ezzel szemben a fenti kép kialakításához szükséges anyag, amely nem kevesebb joggal kér helyet a művelt ember szellemi kincsestárában, mint a Halotti beszéd, az Ars poetica, vagy a campo-formioi béke dátuma. A lehetetlen feladat megoldása nem képzelhető másként, mint ahogy a leánygimnáziumi tantervhez kiadott Utasítások előírják : „csak típusokkal foglalkozzunk, mellőzzük a fajok felsorolását.“ Ami más szóval azt jelenti, hogy a középiskolai tanulmányok során mintegy 35 növény- és legfeljebb kétszerannyi állatfaj kerül tárgyalásra és bemutatásra, hogy a tárgynak csak biológiai részét említsük. Ennyi az, amit a középiskolából kikerült, ú. n. művelt ember az élők világából ösmer, amiről a semminél valamivel többet tud, vagy legalább többet hallott. Csoda-e, ha az ilyen ember számára a természet nem jelent mást, mint kényelmetlen titkokat, egy sereg kellemetlen ismeretlen-ismerőst, akiket lát ugyan néha-néha, de nevüket sohasem hallotta s életükről annyit sem tud, mint a riff-kabilokéról vagy a polinéziai bennszülöttekéről. Nem gyönyörködtetik, inkább megzavarják s áttekinthetetlen sokféleségükkel megfosztják nyugodt fölényétől, amellyel oly könnyedén szokta a dolgokat rendszerbe szedni s megfelelő helyükre rakni. Hiába tanulta meg s tudja máig is kifogástalanul az asszimilációt, a mimikrizmust s az emlősnek, mint típusnak szervezetét: a legközönségesebb gyom, a legmindennapibb rovar is idegen számára, ha nem légy, szúnyog vagy poloska ; ha künn sétál a szabadban, nem tudja, nem érzi, hogy ezer és ezer titokzatos szál kapcsolja egy nagy- nagy közösségbe fűvel, fával, madárral, bogárral ; madárdalból, méhe-zümmögésből, lombsusogásból nem csendül felé a „sorsosének“ : „itt élned, halnod kell !“ Ám minderről mitsem tehet; ő típusokat tanult a középiskolában, az őt környező életvilágról alig hallott többet, mint Afrika vagy Ausztrália természeti viszonyairól; hiszen a típusok nem mind lelhetők fel hazájában, még kevésbbé közvetlen környezetében, szülőföldjén. Hogy ez mit jelent nemzeti szempontból, arra még nem eszméltünk rá. Nem vettük észre, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodásnak érzelmi tekintetben ép olyan erős támasza lehet egy vén fa az erdőn, egy gimnázistakori bogárgyűjtemény, mint Petőfi versei vagy a
