Protestáns Tanügyi Szemle, 1932

1932 / 1. szám - Hazai és külföldi irodalom

40

PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE

olykor lendületesen, de mindig nyugodt, egyenletes, tiszta, választékos, közérthető stílusban ír, úgy, hogy munkáját élvezet olvasni. Ezt a kötetét még az előbbieknél is érdekesebben és vonzóbb modorban írta meg.

Azt is honorálnunk kell, hogy a protestáns részről elhangzott kritikákat nem hagyta maga fölött észrevétlenül elrepülni. Ebben a kötetében kevesebb kifogásolni valónk van s a protestánsok helyzetét, állsápontját, törekvéseit több megértésben és méltánylásban részesíti, mint az előzőkben. Ez, természetesen, nem kedvezmény számunkra, hanem a történelmi igazság szolgáltatása. Van elítélő szava a királyok és államkormányok katholikus tendenciája és túlzása ellen is, ha nem is mindenütt és mindenben, de a kirívóbb esetekben igen. Mindamellett néhol olyan kifejezésekre bukkanunk a könyvben, amelyek felett megütközünk. Nem helyesli és elítélőleg emeli ki pl. a neoacquistica, az új telepítés protestáns ellenes irányát, a helytartótanácsnak és királynak protestánsokat sújtó rendeletéit, a katholikus hittérítést a szerzetesrendek és a kormányhatalom támogatásával, a protestánsok háttérbe szorítását, mégis mértéket keres, amely alá helyezve ezeket a tényeket jelentőségükben mintegy leszállítani igyekszik. Ezeket írja u. i. „mindezen bajok a hugenották kiűzéséhez, vagy az angol és az ir katholikusok elnyomásához képest világíörténeti viszonylatban alig említhetők“ (306. 1.). Kár az efféle összehasonlítgatásokkal, melyek a helyzetnek, a valóságnak megfelelően rendszerint, így a felhozott esetben is, sántítanak, azt a látszatot kelteni maga ellen a szerzőnek, hogy amikor ilyeneket ír, akkor inkább az advocatus szól belőle, mint a historicus.

Máshol egy-egy olyan elejtett nyilatkozatára találunk, amellyel protestáns vonatkozásban méltatlanul kemény kritikát gyakorol, így pl. 1. Rákóczi György fejedelmet ezekkel az erős epithatonokkal bélyegzi meg : „a nótapöröket gyártó és birtokokat konfiskáló“. Igaz, hogy az ú. n. transylvanismus hívei is ilyenformán ítélkeznek

I. Rákóczi Györgyről, a szerintök Erdélybe tolakodott, nem autochton hatalmasságról. Ámde a transylvanismus s ebben a transylvanus történetírói elfogultság és egyoldalú történetszemlélet ellen szinte élesen kel ki Szegfű (43. 1.). Ilyen odavetett mondatokkal miért követi tehát mégis?

Jelen kötetének azonban legszembeötlőbb vonása a jezsuita rend által hazánkban kultivált barokkműveltség, művészet, tudomány, életstílus- és ideál terjedelmes tárgyalása és túlzott magasz- talása. „A barokk-műveltség“ c. fejezetben (130-—174. 1.) a jezsuiták munkássága úgy van rajzolva, mint amely mindenek felett álló, legkiválóbb mozgató ereje és tényezője volt a XVIII. század elején megfogyatkozott és ellankadt magyarság, magyar nemzeti szellem és műveltség regenerálásának és továbbfejlesztésének. Ilyeneket olvasunk u. i. Szekfű művében : „A jezsuiták az egész országot átfogó közszellemet adtak. Fegyelmező erejök a magyar állameszmének és történeti nemzeti érzésnek a felekezeti korlátokon túl is nagy