Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 1. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 11 elterjesztőjévé lettek (143. 1.). A felvidéki nemesi és polgári osztály magyarosodásán nemcsak a nemzeti érzés, hanem a nyelv terjesztésével is munkálkodtak (142. 1.). Náluk a drámában (isk.) a héroszkultuszból a magyar hérosz hazai fogalma alakult ki (143. 1.). — A jezsuitáktól terjesztett kultúra tipikus magyar barokk-kultúra volt, vallásos, heroikus és magyar történeti kultúra (154. 1.) stb.“ Szekfü szellemtörténete mellett nézzünk meg pl. olyan elsőrangú szakirodalmi műveket, minők a XVIII. századra vonatkozólag az egyetemes magyar nemzeti történet terén a Marczali Henriké, a paedagógia történetén a Fináczy Ernőé és az irodalomtörténetén a Pintér Jenőé (egyik sem elfogultsággal illethető prot. ember) — és látni fogjuk, mennyire fokozott erősségű és intenzitású, mondhatjuk, mennyire színes, ragyogó, sőt egyenesen nimbusszal övezett az a kép, amelyet Szekfű a magyarországi jezsuiták működéséről és hatásáról fest. Nem akarjuk kisebbíteni azokat az érdemeket, amelyeket a művelődés, a nevelés- és oktatásügy terén a jezsuitarend tagjai szereztek. Nálunk, kétségkívül, a XVIII. században élték virágkorukat s gyakoroltak igen nagy hatást az állami és társadalmi életre. Még a szerző magas értékelését és elragadtatását is megengednék, ha másrészről a protestántizmus szellemi áramlatait, irodalmi, tudományos iskolai és nevelési törekvéseit is ugyanolyan tüzetes taglalásba részesítené, mint a jezsuita rendét. Ezt azonban nem teszi. Pedig, mialatt a jezsuiták főként az ellentéteket szító, exlusív Regnum Marianum eszméjét fejlesztették mindenütt, ahová csak eljuthattak s mialatt ezt plántálták teljes erővel növendékeik leikébe — Szekfű szerint hazafias, szellemben és céllal —, azalatt a protestánsok is habár régi erejükben és számukban megfogyatkozva s folytonosan zaklatva és nyomva, de mégis csak csináltak valamit. Szívesen elismerjük, hogy Szekfű szépen, érdeme szerint s bőven szól a prot. Bél Mátyásnak, az ő körének és utódainak (Tomka—Szászky, Ribini) irodalmi és paedagógiai működéséről (330. 1.). Kellőképpen méltatja Tessedik Sámuel hasznos és hatékony munkásságát is (337 1.). De amit aztán III. Károly és Mária Terézia sorvasztó uralkodása alatt ezeken kívül találunk kötetében a protestantizmusnak eme mostoha időkben tett szellemi erőfeszítéséről, az bizony nem sok. Igaz, hogy ez a kor a magyar protestantizmus életében bizonyos hanyatlás és pangás korszaka, aminek rajta kívül eső száz és egy oka volt (L. Rácz L. Irodalmunk nemzetietlen korának okai), mindamellett pl. a nevelés- és oktatás terén sem törpültek le a protestánsok annyira, hogy munkásságukat csak a jezsuita iskolák függelékének, harmad-, negyedrendű tényezőknek lehetne tekinteni, így pl. a magyar ev. pietisták sokkal szélesebb körben sokkal többet tettek és sokkal nagyobb eredményt is értek el a nevelés, a magyar nyelv és szellem ápolása és fejlesztése körül, mint azt a Szekfű könyve feltünteti (L. Payr S. Magyar pietisták a XVIII. században. Magyar Prot. Egyháztörténeti Monographiák, I. k.). A pietisták törekvései
